Általános, összefoglaló írások
Burkholder, J. Peter, „Museum Pieces: The Historicist Mainstream in Music of the Last Hundred Years”, Journal of Musicology, 1983. Vol.2. No.2., 115–134.
Gábry György: „A Magyar Nemzeti Múzeum Zenei Gyűjteményének kialakulása.” in: A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve (1971). https://library.hungaricana.hu/hu/view/FoliaArchaeologica_22, 237–246.
Gábry György, A Nemzeti Múzeum és a zene (Budapest: Józsefvárosi Művelődési Klub, 1970).
Goehr, Lydia, The Imaginary Museum of Musical Works (Oxford: Clarendon Press, 1992).
Hammerschlag János, J.S. Bach (Budapest: Kultúra Könyvkiadó Rt, 1926.).
Hammerschlag János, „A zenei díszítések világából” in: Szabolcsi Bence és Bartha Dénes (szerk.), Zenetudományi Tanulmányok I. (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1953), 199–220.
Harnoncourt, Nikolaus, A beszédszerű zene, ford. Péteri Judit (Budapest: Editio Musica Budapest, 1989).
Harmat Artúr, „Hazai katolikus egyházi zenénk ezer éve” in Batizi László dr. (szerk.) A magyar muzsika hőskora és jelene, (Budapest: dr. Pintér Jenőné, 1944), 224 –301.
Azon túl, hogy a szerző, írása címének megfelelően a magyarországi katolikus egyházi zene felvirágzásán munkálkodó karnagyok és egyházi vezetők almanachját kínálja az elmúlt ezer évre visszatekintve, dolgozata a hazai régizene-játszás történetéhez is hasznos adalékokkal szolgál. Az egyházi zene kívánatos fejlődési irányát ezzel kijelölve, üdvözli a németországi Cecilia Egyesületek törekvéseit és az Országos Magyar Cecilia Egyesület megalakulását, amelynek hazai vezetőiről és az egyesület zenei törekvéseiről is részletesen ír. Az egyházi zene megújítása érdekében a reneszánsz kórusmuzsikához visszanyúló, s azt példának tekintő új irányzat által reméli a templomi zene fellendülését és eltávolodását a szerinte „egyháziasság” szempontjából erősen kifogásolható bécsi klasszikusok – Mozart, Haydn, Schubert – liturgiához nem illő, „túlvíg, túlkedélyes”, „gyerekes” és „tréfás” muzsikájától. A hazai régizene-játszásban a 20. század elején legaktívabban részt vevő kórusok – Palestrina Kórus, Budapesti Kórus, Budapesti Ének- és Zenekar Egyesület – vezetőinek Harmat írásában összegyűjtött listája és az együttesek repertoárjának felvázolása is sok támpontot ad a további kutatáshoz.
Haskell, Harry, The Early Music Revival a History (London: Thames and Hudson, 1988).
Legánÿ Dezső, A magyar zene krónikája (Budapest: Zeneműkiadó Vállalat, 1962).
Molnár Imre (szerk.), A magyar muzsika könyve (Budapest,1936).
Sherman, Bernard D., Inside Early Music: Conversations with Performers (New York: Oxford University Press,1997).
Staud Géza (szerk.), A Budapesti Operaház 100 éve (Budapest: Zeneműkiadó, 1984.).
Szabolcsi Bence, A magyar zene évszázadai II. kötet (Budapest: Zeneműkiadó, 1959).
Watchhorn, Peter, Isolde Ahlgrimm, Vienna and the Early Music Revival, (New York: Routledge, 2016).
Hiánypótló könyv az ausztriai régizene-játszás mindeddig kevéssé kutatott kezdeteinek egyik legfontosabb, ám mára elfeledett művészegyéniségének életéről és tevékenységéről. Isolde Ahlgrimm csembaló- és fortepiano-művész, hangszergyűjtő férjével Erik Fialával együtt Josef Mertin mellett a legelsők voltak Ausztriában, akik a historikus előadásmód és a régi hangszerek iránti érdeklődésükkel a régizenélés alapjait az országban megteremtették. Ahlgrimm már a harmincas évektől kezdve rendszeresen adott fortepiano- és csembalókoncerteket, az 1937-től csaknem húsz évig rendszeres koncertsorozata a Concerte für Kenner und Liebhaber pedig később világhírű régizenészek közül olyan művészeket is vonzott, mint Gustav Leonhardt, Jörg Demus, Paul Badura-Skoda, a Harnoncourt-házaspár vagy Eduard Melkus. Férje gyűjtőszenvedélyének köszönhetően ez a zenei szalon egyben lehetőséget adott érdeklődő hangszeres művészeknek, hogy az Ahlgrimm-Fiala Amati Orchestra keretein belül eredeti, vagy eredeti állapotukra visszaépített régi olasz hangszereken, a korban egyedülálló módon régi historikus hangolásmóddal (A=415Hz-en) is kísérletezhessenek. A korában szakmai körökben méltán elismert művésznő volt az első, aki klasszikus koncertjein eredeti 18. századi fortepianókon játszott. A könyv mellékleteiben megtalálható Ahlgrimm terjedelmes diszkográfiája, koncertjeinek (köztük budapesti fellépései is) teljes listája, az Amati Orchestra névsora, hangszereik dokumentációja és a művésznő írásainak, megjelent előadásainak bibliográfiája is. Isolde Ahlgrimm nem csak Magyarországon adott koncertjei, hanem oktatói tevékenysége révén is kapcsolódik a hazai régizene-játszás kezdeteihez. Az ő csembaló-osztályába járt ugyanis Pertis Zsuzsa, a Liszt Ferenc Kamarazenekar alapító tagja, az 1968-as brugge-i csembalóverseny 2. helyezettje, az első magyar származású muzsikus, aki bécsi tanulmányai révén diplomát szerezhetett ezen a hangszeren) és Szilvássy Gyöngyvér, a Collegium Musicum Budapest csembalistája is, aki pedig 1972-ben a lipcsei Bach-versenyen ért el 3. helyezést.
Hangszertöténet
Bali János, A furulya (Budapest: Editio Musica, 2007).
Elek Szilvia, A csembaló reneszánsza Magyarországon a 20. század kezdetétől napjainkig (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, DLA disszertáció, 2019.).
Mitchell, M. K., The revival of the Baroque violin (Amsterdam: UvA-DARE, 2019).
1850–1908
id. Ábrányi Kornél, A magyar zene a 19-ik században (Budapest: Pannonia nyomda, 1900).
Belitska-Scholtz, Hedvig, Somorjai, Olga, Deutsche Theater in Pest und Ofen 1770–1850 (Argumentum)
Dobszay László „Solesmes, a cecilianizmus, hagyomány és megújulás” in: Kovács Andrea (szerk.) Hagyomány és megújulás a liturgiában és zenéjében, A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Tanszéke újraindításának 20. évfodrulóján tartott szimpózium előadásai Budapest, 2010. szeptember 8–10. (Budapest: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Kutatócsoport, 2012).
Feder, Georg, Joseph Haydn-Die Schöpfung (Kassel: Bärenreiter,1999).
A kiadó műismertető zsebkönyvsorozatának remek darabja, amely a korszak előadói gyakorlatát kutatók számára is hasznos információkkal és jól csoportosított adatokkal szolgál. A kötet három része közül az első, a darab szövegének és zenei felépítésének átfogó, majd pedig tételenkénti részletes elemzését tartalmazza, tárgyalva a kor előadó gyakorlatát is. A második szakaszban találjuk az oratórium keletkezésével, a bécsi bemutató előadások körülményeivel és a mű későbbi nyomtatott kiadásaival kapcsolatos adatokat épp úgy, mint a darab világhóditó útján sorra következő külföldi bemutatóinak helyszíneit és dátumait, és ugyanennek a résznek a végén kapnak helyet a mű kapcsán megfogalmazott korabeli kritikák is. A kötet záró fejezetében az oratórium német és angol szövegkönyve található, amit a függelék bőséges jegyzetanyaga és irodalomjegyzéke követ ezzel is gazdagabbá téve az igen jól használható, informatív kiadványt.
Pandi, Marianne, Schmidt, Fritz (szerk.) „Musik zur Zeit Haydns und Beethovens is der Pressburger Zeitung” in: Das Haydn Jahrbuch 8 (1971) 165- 266.
Isoz Kálmán, A Pest-Budai Hangászegyesület és nyilvános hangversenyei (Budapest, 1934).
Isoz Kálmán, Buda és Pest zenei művelődése (1685–1873) I. kötet (Budapest: Magyar Népszínházi Bizottmány, 1926).
Sigerus, Emil, Chronik der Stadt Hermannstadt 1100–1929 (Hermannstadt, 1930).
Temperley, Nicholas, Haydn: The Creation, Cambridge Music Handbooks (New York: Cambridge University Press, 1991).
Tóth Árpád, „Majmolás vagy civilizációs fölzárkózás? A reformkori pesti egyesületek, mint a nyugati minták követői” in: Történelmi Szemle 2017/3.
Várnai Péter, „Mátray Gábor élete és munkássága a szabadságharctól haláláig”, in: Szabolcsi Bence és Bartha Dénes (szerk.) Zenetudományi Tanulmányok IV (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1955), 163–209.
Watzatka Ágnes „Liszt Ferenc és a Budai Egyházi Zeneegyesület” in: Kovács Andrea (szerk.) Hagyomány és megújulás a liturgiában és zenéjében, A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Tanszéke újraindításának 20. évfodrulóján tartott szimpózium előadásai Budapest, 2010. szeptember 8–10. (Budapest: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Kutatócsoport, 2012).
Wüllner, Franz, Chorübungen der Münchener Musikschule (Ackermann, 1885).
1908–1970
Ábrahám Mariann, Varró Margit és személyének korszakalkotó jelentősége (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, DLA dolgozat, 2003.).
Barna Péter, Bartók és a csembaló, egy különös találkozás története (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, szemináriumi záródolgozat, 2005. május, átdolgozva 2015.).
Értékes dolgozat, amely a Bartók-szakirodalom és a hangszertörténeti szakmunkák átfogó ismeretére alapozott kutatás nyomán mutatja be Bartók Béla megismerkedését ezzel az akkoriban még igen ritkán hallható hangszerrel, felvázolva egyúttal az ehhez őt hozzásegítő muzsikusokkal való találkozásait és azok körülményeit is. A végül valószínűleg Angliában létrejött „különös találkozás” lehetséges hazai előzményeinek időpontját és helyszíneit latolgatva Barna Péter egyúttal rövid áttekintést nyújt a 20. század első felének hazai régizenei törekvéseiről és az ezekben meghatározó szerepet játszó művész-tanár egyéniségek szakmai munkájáról is.
Barth Márta, Ispánki Ferenc (szerk.), A Fodor Zeneiskolától a Tóth Aladár Zeneiskoláig. Jubileumi emlékkönyv (Budapest: Tóth Aladár Zeneiskola, 2003).
Bartha Dénes, „A magyar Haydn-kutatás eredményei és jövő feladatai” in: Bónis Ferenc (szerk.), Magyar Zenetörténeti Tanulmányok, Szabolcsi Bence 70. születésnapjára (Budapest: Zeneműkiadó, 1969), 179–190.
Berlász Melinda (szerk.), Kósa György 1897–1984 (Budapest: Akkord Zenei Kiadó Kft. 2003).
Breuer János, Negyven év magyar zenekultúrája (Budapest: Zeneműkiadó, 1985).
Fodor Gyula (szerk.) Emlékkönyv a Fodor-Zeneiskola huszonötéves jubileuma alkalmából (Budapest: Az Intézet jubiláris bizottsága, 1928).
Fonó Erzsébet, „Gát József öröksége”, Parlando, (1977/10), 22–26.
Kovács János, „I Musici di Roma Budapesten”, Muzsika I/5. (1958. május 1.), 39–40.
Kroó György, Rácz Aladár (Budapest: Zeneműkiadó, 1979).
Malina János, „Nyitott szellem egy zárt országban”, Muzsika 57/1 (2014), 16–18.
A Gát József századik születésnapja alkalmából megjelent megemlékezés rövid, de tartalmas összefoglalója a méltatlanul kevés alkalommal említett művész-pedagógus életútjának és munkásságának, aki a második világháború után elsőként kezdett foglalkozni a régebbi korok billentyűs hangszereivel és azok játéktechnikájával. Régizenei érdeklődésének e cikkben is felsorolt ékes bizonyítékai közé tartoznak a közreadásában halála után megjelentetett, az urtext kottakép igényével fellépő Couperin-összkiadása, a korábban szerkesztett, C. Ph. Bach egyes fantáziáit tartalmazó kiadványa, a hatvanas évektől megjelenő csembaló és klavikord szólólemezei és az 1964-ben napvilágot látott, de máig is érvényes, szakmailag megalapozott információkra építő és a különböző billentyűs hangszerek technikai megoldásaira is kitérő, átfogó kötete A zongora története is.
Molnár Antal (szerk.), Kovács Sándor Dr. hátrahagyott zenei írásai (Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 1926.).
Németh Zsombor, „Jemnitz Sándor és a régizene” (Az „Évfordulók nyomában” című zenetudományi konferencián, 2013. december 5-én, Budapesten elhangzott előadás szerkesztett változata).
Németh Zsombor, „Lichtenberg Emil és együttesei”, Magyar Zene LII/4, 2014. november, 461–477.
Hiánypótló összefoglaló tanulmány a 20. század első felének méltatlanul elfeledett együttesvezető karmesteréről, aki a korszakban egyedülálló tematikus előadásaival és oratórium-bemutatóival a barokk és klasszikus kor halhatatlan mestereinek monumentális, akkoriban Magyarországon még egyáltalán nem játszott műveivel ismertette meg a koncertek közönségét. A második világháború végéig működő Budapesti Ének- és Zenekar Egyesület hozzávetőlegesen kétszáz tagot számláló lelkes amatőr együtteseinek Németh Zsombor írásában összegyűjtött repertoárlistáján több Bach kantáta és Händel oratórium hazai bemutatója mellett néhány Schütz kompozíció, sőt Monteverdi Orfeojának első magyarországi előadása is szerepel. A tanulmány Lichtenberg munkamódszerével és az együttes működésével kapcsolatban is értékes információkkal szolgál és a rendelkezésre álló adatok alapján számot ad Lichtenberg életútjáról, hazai és külföldi tanulmányairól és az 1910-es évektől 1944-ig tartó aktív együttesvezetői munkásságáról, melynek a háború befejezése előtti nyilas terror vetett véget.
Pándi Marianne, „Kósa-bemutató a Bartók Kamarazenekar estjén”, Muzsika II/8. (1959. augusztus 1.), 30.
Papp Ágnes, „Rajeczky Benjamin és a Melodiarium Hungariae Medii Aevi” in: Dalos Anna, Ozsvárt Viktória (szerk.), Járdányi Pál és kora (Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 2020), 337–362.
Péteri Lóránt, „Szabolcsi Bence és a magyar zeneélet diskurzusai (1948–1956)”, Magyar Zene, XLI/1 (2003. február), 3–48.
Radnóti Klára, „Zenei matinék a Nemzeti Múzeumban”, Folia Historica XXXIV (2019), 75–102.
Rovátkay Lajos, „A régizene magyarországi prófétája – Emléksorok Hammerschlag János (1885 – 1954) halálának ötvenedik évfordulójára”, Magyar Zene 42/2 (2004. május), 185–202.
Solymosi-Tari Emőke, »Históriai hangversenyek« és »Önképzés igen szép sikerrel«, Magyar Zene XVL/1, 2007. február, 66–78.
Informatív cikk a Nemzeti Zenede 1919-es átszervezéséről, tantervének a párizsi Schola Cantorum haladó szellemű és a régebbi korok zenéjének oktatására nagy súlyt fektető metódusának mintája alapján való modernizációjáról. Írója kitér a Vincent d’Indy vezetése alatt működő párizsi intézmény és az első, 1905-ben Magyarországra látogató régizenei együttes a Société de Concerts d’Instruments Anciens tagjainak kapcsolatára; a Zenede keretein belül 1922-től hat évig évente megrendezett „históriai hangversenyekről” szólva pedig kihangsúlyozza a hazai koncerteken jórészt először felhangzó művek és a hozzájuk társított tudományos igényű előadások jelentőségét, s egyúttal megemlíti a historikus hangzásélményre törekvő koncertek hangszerállományának beszerzésével kapcsolatos korabeli nehézségeket is. Az e hangversenyek létrejöttében meghatározó szerepet játszó Haraszti Emil és Hammerschlag János tevékenységét méltatva a szerző különösképpen hangsúlyozza Hammerschlag zenetörténet-óráinak jelentőségét és azok régizenei összefüggéseit. Mindemellett az intézmény szerepét a korszak régizenélés iránt elkötelezett amatőr együtteseinek kontextusában is vizsgálva megemlíti a legfontosabb zenei egyesületeket, a Hammerschlag által alapított együtteseket: Magyar Madrigál Együttest, a Madrigál Kórust, a Budapesti Motett és Madrigál Társulatot és a legfontosabb, Lichtenberg Emil által vezetett Budapesti Ének- és Zenekar Egyesület mellett a Csáktornyai Gamauf László által alapított Palestrina Chorus Egyesületet is.
Solymosi Tari Emőke, „A párizsi Schola Cantorum követe – Lajtha László a Nemzeti Zenede tanára” 1-2. rész, Parlando (2007/ 4, 5.), 4/35 – 39, 5/16–22.
Somfai László, Bartók Béla klasszikusokat zongorázik (Időszaki kiállítás az MTA Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeumában – kísérőfüzet, Budapest, 1986).
Somfai László, „Bartók J. S. Bach átirata” in: Somfai László, Kottakép és műalkotás (Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 2015), 405–414.
Szabó Ferenc János, „Varró Margit életműve”, Magyar Zene LVI/2, 2018. május, 235–242.
Tallián Tibor, Magyarországi hangversenyélet 1945–1958 (Budapest: MTA Zenetudományi Intézet, 1991). /= Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez 12/.
Tallián Tibor, „Szentzene, az egyházi zenélés újjáéledése és likvidálása” in: Tallián Tibor, Magyar képek (Budapest: Balassi kiadó, 2014), 128–142.
Tari Lujza, Iványi-Papp Mónika, Sz. Farkas Márta, Solymosi Tari Emőke, Gulyásné Somogyi Klára, A Nemzeti Zenede (LFZE Budapesti Tanárképző Intézete, 2005).
Az intézmény e könyvben bemutatott története igazgatóinak és híres tanáregyéniségeinek ilyen irányú érdeklődése és munkássága miatt már a 19. század második felétől szorosan összefonódik a hazai régizene-játszás kezdeteivel. Mátray Gábor 1859. március 13-án tartott első „történelmi hangversenyével” veszi kezdetét a történelmi múlt zenei emlékeinek hangzó újraélesztését célzó sorozat, melyet 1867-ben és 1873-ban két hasonló indíttatású rendezett „történelmi hangverseny” követ. Ötven évvel később 1922 és 1927 között újfent historikus érdeklődésből kiindulva évente egy-egy „tudományos alapon rendezett históriai hangversenyt” rendeznek, ahol már hellyel-közzel (az akkori idők régi hangszerekről rendelkezésre álló ismeretekre alapozottan) korhűnek gondolt hangszerek is megszólalnak. A külföldi tapasztalataik alapján itthon is meghonosítani kívánt irányzat legfőbb hazai képviselői a Zenede tanárai és igazgatói, név szerint Haraszti Emil, Lajtha László, Kern Aurél és a billentyűs előadóművészként is a régebbi korok korhű előadásmódját kutató és oktató s e témában nemzetközi szaktekintélynek is örvendő Hammerschlag János voltak. A kötet ilyen irányú tevékenységükkel kapcsolatban is sok hasznos adatot tartalmaz.
Tóth Aladár, „Bartók külföldi útja”, Nyugat XV/12 (1922. június 16.), 830-833.
1970 –
Bali János, „A lassú tételekben derül ki, ki az igazi zenész”, Muzsika, 2018. február, 6–9.
Feuer Mária, „A régizenétől a Fesztiválzenekarig – Beszélgetés Fischer Ivánnal”, Respublika 1994. szeptember, 72–75.
Kállay Katalin, A régi újraértelmezése – a régizene-mozgalom újjászületése határon innen és túl (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Zenetudományi szak, szakdolgozat, 2018.).
Péteri Judit (szerk.), Régi zene. Tanulmányok, cikkek, interjúk 1. (Budapest: Zeneműkiadó Vállalat, 1982).
A Péteri Judit csembalóművész-zenetudós által összeállított tanulmánykötetek a modern kori régizenélés előadói gyakorlatával foglalkozó legelső magyar nyelven megjelent gyűjteményes kiadványok, melyeket újabbak azóta sem követtek. Az első kötet tartalma nagyon színes és változatos: nyugat-európai szakfolyóiratokban megjelent előadások, cikkek és a régizene-játék úttörőivel készült interjúk fordítása mellett két hazai beszélgetés írott változatát is tartalmazza. Ez utóbbiakban a valaha volt egyik legnagyobb csembalista, Gustav Leonhardt, és a hazai régizenélés egyik legelső és máig leghíresebb képviselője Czidra László beszél a historikus játékmód azóta is aktuális kérdéseiről. Megjelenésekor, a nyolcvanas évek elején a kötet minden bizonnyal számtalan új és hasznos információval szolgált az akkoriban Magyarországon még csak szárnyait bontogató korhű előadásmód iránt érdeklődő zenészek és zenekedvelők számára. A gyűjtemény mai, szintén felbecsülhetetlen értékét pedig az adja, hogy általa bepillantást nyerhetünk az azóta már elterjedt irányzat első képviselőinek gondolkodásmódjába, akkori célkitűzéseikbe és a régizenélés során szerzett tapasztalataikba. Annál is fontosabbak ma ezek az írások és interjúk, mivel a kötet lapjairól hozzánk szólók közül már csak nagyon kevesen vannak az élők sorában.
Péteri Judit (szerk.), Régi zene. Tanulmányok, cikkek, interjúk 2. (Budapest: Zeneműkiadó Vállalat, 1987).
A régizenéléssel kapcsolatos írások és interjúk második kötetének felépítése az előző kiadvány szerkezetét követi. Számos tanulmány szól benne a zenei retorika kérdéseiről, ami az első kötet megjelenése óta eltelt néhány év alatt az irányzat a hangszerkezelés és különböző zenei stílusok előadásmódjának alapvető kérdései mellett a korabeli esztétika mélyebb összefüggéseinek felderítése irányában tett lépéseit is jelzi. A régizene-játszás hazai terjedésének bizonyítékaként ebben a gyűjteményben már több hazai vonatkozású írás is található. Dobszay László a gregorián előadásáról szóló cikke és Somfai László Haydn notációjáról szóló írása mellett két interjú keretei között a kötetben megszólalnak az akkoriban még csak néhány éve működő, első magyarországi barokk együttesek vezetői Németh Pál, Kertész István és Ella István is. A régizenélés hazai története szempontjából mindkét kötet fontos kordokumentumnak tekinthető.
Somfai László, „Ötven év a Haydn kutatásban” in: Magyar Zene 2009/4.
