„Az oratóriumi zene művelése nálunk azért jár oly nehézséggel, mert nincs egyesületünk, mely az ahhoz szükséges ének és zenekarral rendelkeznék; nincsenek eléggé képzett dilettáns énekeseink, kik az oratóriumi zene magasabb feladatának megoldására képesek lennének.”[1]
Így ír 1880-ban az Ország-Világ néven 1879-től megjelenő hetilapban Harrach József zeneesztéta, zenekritikus. „Az oratóriumi zene hazánkban” című tárcában ezután a következőképpen folytatja:
„Fővárosunkban három közeg van, mely előadhat ily műveket, de ezek is csak egyesülten: e három testület a filharmonikusok, a budapesti zenekedvelők egyesülete és a budai zeneakadémia.”
Véleményét a társulás szükségességéről a továbbiakban ki is fejti és indokolja: a Filharmónia nem rendelkezik saját kórussal, a színházi énekkarok tagjai pedig elfoglaltságuk miatt nem vehetők igénybe. Az áhított együttműködés vízióját továbbfűzve a szerző a kívánatos repertoárra is javaslatokat tesz, miszerint leginkább Bach, Händel és Beethoven oratorikus műveinek előadását tartaná üdvösnek.
Az új főváros zenei fejlődésének ügyét szívén viselő és a fent említett két, egyaránt 1867-ben megalakult nagyreményű zeneegyesület működését a kezdetektől figyelemmel kísérő Harrach már 1775-ben tárcát ír „A budapesti Zenekedvelők Egyletéről”,[2] erről az általa különösen ígéretesnek tartott „intézményről”, egyúttal fennállásuk addigi rövid történetét is ismertetve. Cikkéből és az Egylet 1879-es decemberi hangversenyének sajtóhirdetéseiben[3] közölt összefoglalókból a Zenekedvelők működésének első, viszontagságos évtizedéről hű képet kaphatunk. E beszámolók tanúsága szerint a Mosonyi Mihály kezdeményezésére 1867-ben Pesti Zenekedvelők Egyesülete néven létrejött műkedvelő társaság először a Német Színház épületében, majd a Licinius fogadóban kezdte meg munkáját, míg végül gróf Festetich Pál segítségével, annak Bálvány utcai házában[4] kapott működéséhez szükséges helyiségeket, melyek 1916-ig tartó fennállásáig mindvégig rendelkezésére álltak. Az Egyesület zenei tevékenységét annak első, az Ellenőr 1879-es cikkében a „dilettantizmus aranykoraként” aposztrofált éveiben egymást követve rövid időkig Blau Gyula a Nemzeti Színház koncertmestere, Thill Nándor lipótvárosi karigazgató, a Pestbudai Dalárda alapítója, majd pedig Thern Károly igazgatták. Utánuk rövid ideig Richter János is állt az együttes élén, majd Budapestről való távozása után, 1874-től 1881-ig, operaházi megbízatásának kezdetéig Káldy Gyula vette át az együttes irányítását. A Budapesti Zenekedvelők Egyletének fénykora azonban egyértelműen Bellovics Imre működésére tehető, aki 1881-től több, mint 25 évig állt az intézmény élén és fennállásáig az Egylet zeneiskolájában igazgatóként éneket, karéneket is tanított.
A fővárostól kapott évenkénti kisebb-nagyobb segélyek és egyéb bevételei ellenére folyamatosan a fennmaradásáért küzdő egyesület nehézségei ellenére már 1881-től a „zenei újdonságoknak” és „történeti tekintetben érdekes egyéb szép különlegességeknek” kizárólagos „ismetetetőjévé” vált.[5]
A Zenekedvelők, amatőr zeneegyesületként évente csak egy-két nagyobb produkció betanulására vállalkozhattak. Ezek között azonban számos új és régebbi korokból származó oratorikus műse és mi magyaroszági bemutatója is helyet kapott, melyeket minden alkalommal nagy érdeklődés és siker övezett. Az Egyesület megerősödésétől kezdve ilyen módon a következő nagyszabású produkciókkal örvendeztette meg lelkes közönségét:
Dvořak: Stabat Mater (1882); Schumann: Faust (1883); Haydn: A Teremtés (1883); Mendelssohn: Paulus (1884); Brahms: Requiem (1884); A. Rubinstein: Das verlorene Paradies (1885); Beethoven: Missa Solemnis (1885); Händel: Messiás (1886); Haydn: Évszakok (1887); Schumann: Paradies und Peri (1888); Dvořak: Stabat Mater (1889); H. Hofmann: A Szép Melusina (1890); Schumann: Faust (1891); Haydn: A Teremtés (1892); Mendelssohn: Paulus (1892); H. Hoffmann: A Szép Melusina (1893); Verdi: Requiem (1894); Händel: Messiás (1895); E. Tinel: Franciscus (1896); Haydn: Évszakok (1900); Bach: Máté-passió (1900); Verdi: Requiem (1901); Mendelssohn: Elias; Verdi: Requiem (1903); Berlioz: Faust elkárhozása (1904); Beethoven: Missa Solemnis (1905); E. Bossi: Il Paradiso Perduto (1906); Dvořak: Stabat Mater (1906); Liszt: Krisztus (1907).
A fenti, tekintélyt parancsoló művek a korhoz méltó monumentális előadásához az Egyesület impozáns méretű együttesekkel rendelkezett, melyekhez szinte csak a fúvósok terén szorult 25-30 fő kisegítőre, akiket eleinte az operazenekarból, illetve néhányszor a honvéd-zenekarból kértek fel. A későbbiek során többször szerepeltek Richter János kezei alatt is a Filharmóniai Társaság zenekarával együttműködve. Olyan, nagyobb énekes apparátust igénylő művek esetében, mint Verdi Requieme vagy Berlioz drámai műve a Faust elkárhozása, a kórus férfiszólamait a Budai Dalárda tagjaival is megerősítették.
Az együttes általában 200 fölötti taglétszámmal rendelkezett, mely egy 60 fő körüli zenekarból és egy vegyeskarból állt össze. Az Egyesület tagjai adott, állandó próbarend szerint heti rendszerességgel készültek a fellépésekre: vasárnap délelőttönként a nőikar, hétfőnként a férfiszólamok, kedd esténként pedig a zenekar tartott próbákat.
Az állandó, tervszerű, komoly munka és Bellovics személyében az ezt irányítani képes elhivatott, ügybuzgó és fáradhatatlan vezető együttes erőfeszítései nyomán 1884-re a Pesti Hírlap tudósítója szerint „[a Budapesti Zenekedvelők Egylete] már nemcsak komolyan számbavehető faktort képez zeneéletünkben, hanem a főváros, sőt az egész ország hasoncélú zeneintézetei között az első helyet vívta ki magának.”[6]
Bellovics Imre külön érdeme, hogy (a Budai Zeneakadémia élén álló Szautner Zsigmondhoz hasonlóan) élt a rendelkezésére álló együttesek adta különleges lehetőséggel és a kortárs, új kompozíciók mellett vállalkozott „régi-új” oratorikus művek felélesztésére, hazai bemutatójára is. Ebbéli igyekezete és kitartása annál is figyelemreméltóbb, mivel a korabeli sajtóbeszámolók, kritikák alapján a zenei szakírók, és a közönség nagyobb részének lelkesedése sem volt igazán nagy az „elfeledett”, „ódivatú” művek iránt.
Az Egylet oratórium-bemutatóit, a művek „elavult” stílusa mellett gyakran érte kritika azok terjedelme, és a néhol több, mint háromórás előadások fárasztó, „unalmas” volta miatt is. Ennek orvoslására kritikákban többször felmerült a húzások javaslata, melyek azonban Bellovics zenei elképzeléseivel csak ritkán fértek össze. Az ilyenfajta véleményeket nem kerülhette el Händel Messiásának 1886-os hazai bemutatója, az 1892-es Paulus előadás, de 1900-ban Bach Máté-passiójának legelső magyarországi megszólaltatása sem.[7]
E művek a 21. századi zenei kánonban elfoglalt becses helyét tekintve nehéz magunkévá tenni a hangversenybeszámoló írójának a 19. század utolsó évtizedeinek ízlésén alapuló véleményét, melynek Messiásról szóló dicsérő soraiból is kiérződik a kevéssé leplezett stíluskritika:
„A zenekedvelők egyletének érdemes, derék vállalkozása meggyőzhette a hallgatóság nagy sokaságát, hogy az oratórium megteremtőjének széles méretű minta munkája, archaikus szerkezete és avult formái dacára, nem csupán műtörténelmi jelentőségével kelt érdeket. Aki érzékkel bír a kompozíció tartalmának ereje és fennköltsége iránt, aki a belső értékért cserébe tudja adni a külsőségek csillogását, az szívesen el fogja engedni a modern zenei káprázat folyománya gyanánt jelentkező színgazdagságot, hogy teljes odaadással mélyedhessen el Händel puritán, de magas szárnyalású zenéjébe.”[8]
A korban majdnem száz évvel „fiatalabb” Paulus, Mendelssohn felvállaltan archaizáló formanyelvű oratóriuma, romantikus harmóniavilága ellenére is hasonló képzettársításokra adott alkalmat a Pesti Napló kritikusának:
„A klasszikus monotóniának nagy türelmet igénylő mintaképei az efféle oratóriumok mind s a népszerű hangversenyek keretébe nagyon is tudományos tartalmat öntenek.”[9]
A századforduló közönségének zenei műveltségét és régebbi korok zenéihez való viszonyát azonban mindennél jobban tükrözi az Egyesület egyik legnagyobb vállalásának, Bach korszakalkotó remekművének, a Máté-passiónak Richter Jánossal és a Filharmónia zenekarával közösen létrehozott magyarországi bemutatójára adott kritikai válasz:
„Hogy a közönségnél milyen sikere volt a rendkívüli műnek? Ez talán banális kérdésnek látszik, sokan nem is felelnének rá őszintén, hiszen a klasszikusokat, mentől régibbek, annál többen dicsérik, de annál kevesebben élvezik. A nagyon (már a főpróba óta is) megrövidített passió szokatlanul hosszú időt vett igénybe: teljes harmadfél órát, közben egyetlen, tízpercnyi szünettel — ez kétségkívül nagyon elfárasztotta közönségünket, mely Bach stílusához különben nincs hozzászoktatva.”
és az írás végén ebből következő konklúzió:
„Bizonyos az is, hogy egy egész esztendő alatt csak egy ilyen nagy klasszikus mű édeskeveset lendít zenei műveltségünkön, sőt egyszeri előadás kedvéért annyi fáradságos betanulás és próba idő- és erőfogyasztását áldozni voltaképpen nem érdemes.”[10]
Az Egyesület, bár a hangversenytermek bérleti díjának emelkedése folytán időnként csak Bálvány utcai termében, házi hangversenyek formájában lépett a nyilvánosság elé, Bellovics lelkesedésétől hajtva 1907-ig töretlenül tovább munkálkodott. 1882 óta működő, jó hírű zeneiskolája is számtalan neves muzsikus pályakezdését segítette elő. Az utolsó nagyobb produkciójuk, Liszt: Krisztus oratóriumának előadásában való köztreműködésük után azonban a tagság lelkesedése lassanként elenyészett. A Zenekedvelők állami segélyekből és termei bérbeadásából még egy ideig fenn tudták tartani iskolájukat, az 1916-os újsághírek azonban már a nagymúltú Egyesület feloszlásáról szólnak.
E folyamat legszemléletesebb leírását egy 1902-ből származó újságcikkben találjuk, mely az Egyesület egykori elnökeinek meghatározó szerepére is kitér az intézmény sikeres működésével kapcsolatban:
„Amíg Haynald bibornok élt, a budapesti zenekedvelők egyesülete is gondtalanul folytathatta jelentékeny kulturális ténykedéseit. A fennkölt szellemű, nemesen gondolkodó főpap fejedelmi bőkezűséggel istápolta a magasratörő ambíciót, amely az egyesület minden egyes tagját komoly működésében vezette. Nem sajnált semmi anyagi támogatást, csakhogy virágzásban lássa ezt az egyesületet a minden szépért hevülő bíboros főpap. Haynald Lajos halála után mind jobban veszített nagy jelentőségéből az egyesület. A munkakedvnek, az ambíciónak a folytonos anyagi válságok szegték szárnyát. Hozzájárult ehhez a tagok érdeklődésének jelentékeny megcsappanása is, később pedig az a szerencsétlen gondolat, hogy egy intendánst állítottak élére az egyesületnek, olyan férfiút, akinek igazán legkisebb gondja volt az egylet apró-cseprő bajaival törődni. Az ő működésének bizony fikarcnyi hasznát sem látta Bellovics gárdája. Jobbra fordult az egyesület ügye, amikor az elnöki tisztet oly férfiú töltötte be, aki nemcsak áldozatkészségével, hanem igazán rajongó lelkesedéssel segítette elő az egyesület boldogulását. OrmódyVilmos, aki önzetlenül, a művészet nagy szeretetével buzgólkodott azon, hogy az egyesületet újra régi fényében láthassa, fájdalom, sokkal korábban hagyta oda elnöki tisztét, semhogy szép terveit megvalósulva láthatta volna. Nem rajta múlt ez, hanem a nagyközönség közönyösségén. És mindenki igazat adott neki, amikor elkedvetlenedve az általános részvétlenségen, visszaadta mandátumát annak a közgyűlésnek, amely őt olyan egyhangú lelkesedéssel az elnöki székbe ültette. Azóta, hogy ez megtörtént, csak teng-leng ez a jobb sorsra érdemes egyesület. És talán ma már csak, mint létezettről beszélnénk róla, hogy ha a Bellovics Imre régi lelkesedése meg nem tartja benne a lelket.”[11]
Az alább közölt sajtógyűjtés a Budapesti Zenekedvelők Egyesülete példaadó munkájának a hazai hangversenyéletben betöltött szerepét tekintve talán legfontosabb részét, a más országokban oly népszerű oratóriumelőadások meghonosításának kísérletét követi nyomon. Az Egylet fennállása során természetesen kisebb hangversenyeken is szerepelt, melyeknek szintén számos fontos régizenei vonatkozása van. E fellépések sajtóanyagának feldolgozása, épp úgy, mint a korszak oratóriumelőadásainak másik meghatározó együttese, a Budai Zeneakadémia működésének dokumentálása a közeljövőben külön tanulmányok formájában fog megjelenni.
A tanulmányhoz tartozó táblázat PDF-formátumban elérhető.
[1] Fővárosi Lapok, 1881.05.04. 101. sz.
[2] Pesti Hírlap, 1884.04.08. 6/98.
[3] Hasonló véleményeket találhatunk a mellékelt táblázat következő cikkeiben is: 15, 52, 66, 71.
[4] Nemzet, 1886.10.30. 5/1498.
[5] Pesti Napló, 1892.12.12. 43/343.
[6] Pesti Napló, 1900.04.10. 51/99.
[7] Magyarország, 1902.03.26. 9/73.
[8] Figyelő, 1875.01.17. 5/3.
[9] Ellenőr, 1879.12.14. 11/596; A Hon, 1879.112.18. 17/303.
[10] A mai Október 6. utca.
[11] Ország-Világ, 1880. 1/3.