Primér irodalom

Dalármozgalom

Felsmann János: Dalárzsebkönyv 1865 I. évf. (1865)

Felsmann János kiadványa tudomásunk szerint az első olyan, mely összegyűjtve tartalmazza az ország összes dalárdájáról (pontosabban: azokét, akik felhívására beküldték a magukról szóló adatokat) szóló alapvető információkat. Ezek a következőek: dalárda keletkezési ideje, alapszabály elfogadásának ideje, tisztségviselők neve, tagnévsor, tagdíj, heti próbák száma és ideje, jelige, zászló és dalárdíszítmény leírása, egyleti év kezdete és a közgyűlés ideje, és az egylet működéséről néhány mondatos összefoglaló. Könyve végén kronologikus sorrendbe szedi az egyleteket alakulását, és a Magyarhoni zenesegélyző egylet fölhívását, alapszabályát és igazgató választmány névsorát is közli.

A „Budai Dalárda” évkönyve az 1864- és 1865-iki egyleti évekre / Jahresbericht des Ofner Männer-Gesangs-Vereines „Budai Dalárda” für die Vereinsjahre 1864 und 1865, szerk. Madarassy Pál (Buda, 1866)

A dalárdák legértékesebb primer forrásai közé tartoznak az évkönyvek, amelyek precízen és megbízhatóan, és viszonylagosan tárgyilagosan mutatják be az adott egylet évét. Nincs ez másképp a Budai Dalárda 1864. és 1865. évét bemutató, magyar és német nyelven kiadott évkönyv esetében sem. A szerkesztő (aki az egylet jegyzője) röviden bemutatja a dalárda történetét 1856-os megalakulásától egészen a tárgyalt évig, azaz 1863 végéig. Ezt követi a tárgyalandó évek részletes, kronologikus rendben történő bemutatása.

Az évkönyv betekintést ad a Budai Dalárda magyarosodási folyamatába, valamint az 1865. évi dalárünnepély szervezésének részleteibe is, mely különösen értékessé teszi a nemzetiségi szempontból, illetve országos perspektívából vizsgálódó kutató számára a dokumentumot.

Vajda Viktor: „A magyar dalárdák története”, in Vajda Viktor (szerk.): Dalár-emlény a Pest-Budán 1870-ik év aug. 18., 19., 20., 21 és 22-ik napjain tartott orsz. dalár- és zeneünnepély emlékeül (Pest, Kertész József, 1870), 33–137.

Terjedelmes tanulmány 1870-ből a magyar dalárdákról. Tinódi Lantos Sebestyéntől ad összefoglalást a dalnoki kultúráról és dalárdákról. A hazai mozgalom történetét három korszakra osztja: a Zenészeti Lapok megalapítása (1860) előtti idő, a folyóirat megalapítása és az magyar daláregyesület megalakulása közötti időszak (1860–1867), valamint a daláregyesület megalakulásától az írás idejéig. Írása hasznos áttekintés, megállapításai egybecsengenek Ábrányi írásaival (pl. a dalnokok összekapcsolása a dalárokkal). Vajda feltételezhetően ismerte Ábrányi írásait, illetve elképzelhető, hogy a kornak volt egy általános közös megegyezése a dalárdákról, amelyet kiindulópontként tekintettek.

A tanulmány szerzője, Vajda Viktor reáliskolai tanár, író, irodalomtörténész, műfordító, kritikus, aki többek között zenei írásairól és kritikáiról is ismert, melyeket különböző folyóiratokban publikált. 1887-ben jelent meg „A magyar dalárdák története” c. könyve.

Polster, Johann: Geschichte Des Oedenburger Männergesang-Vereines „Liederkranz” Von Seiner Gründung Im Jahre 1859 Bis Zu Seiner Jubelfeier Im Jahre 1884 (Oedenburg: Litfaß, 1885)

Johann Polster a soproni Dalfüzér titkáraként, későbbi alelnökeként, ill. elnökeként feltehetőleg számtalan forrást felhasználhatott, melyek közül ma már kevés elérhető. Ennek köszönhetően monográfiája páratlanul értékes forrás a dalegylet történetét illetően, és tulajdonképpen az egyetlen átfogó mű. (Csatkai Endre tanulmányai korántsem ilyen terjedelmesek és részletesek, hiszen más céllal készültek.) A Polster által is gyakran emlegetett „Protokoll” (jegyzőkönyv) például, amely a kutatók egyik értékes forrása lehetne, csupán az ő utalásaiból rekonstruálható valamelyest. A fennmaradt, elérhető források azonban alátámasztják a Polster által írottak pontosságát, így a könyvre nyugodtan támaszkodhatunk. Általában a dalárdák történetét összefoglaló munkák az esetek döntő többségében megbízhatóak, mert kutatásaik során a szerzők, akik több esetben az egyesület titkárai közül kerültek ki, többnyire az évkönyvek és jegyzőkönyvek adataira támaszkodnak.

Ábrányi Kornél: Az orsz. m. daláregyesület negyedszázados története 1867-től 1892-ig (Budapest: Orsz. Magy. Daláregyesület, 1892)

Ábrányi Kornél a 19. századi magyar zenei élet, azon belül pedig a magyarországi dalármozgalom egyik kulcsfigurája. Az 1867-ben megalakult Országos Magyar Daláregyesület alapítója, 1888-ig titkára, aki zeneszerzőként maga is számos művel gyarapította a férfikórusok repertoárját, emellett zeneíróként (pl. a Zenészeti Lapok főszerkesztőjeként) szervezte és a nemzeti irányba terelte a mozgalmat. Máig a legteljesebb és legátfogóbb munka a dalármozgalomról, mely kiindulópontnak számít a téma feldolgozásához, annak ellenére, hogy bizonyos megállapításai (pl. a dalármozgalom nemzeti motivációjával kapcsolatban) kritikával kezelendők. Ábrányi könyvében kronologikusan mutatja be a mozgalom történetét, számos olyan levelezést és jegyzőkönyvet felhasználva, melyek jelenleg nem állnak a kutatók rendelkezésére, így közvetetten megőrizve néhány primér dokumentumot.

Ábrányi Kornél: A magyar zene a 19-ik században (Budapest: Pannonia nyomda, 1900)

Ábrányi Kornél a 19. századi magyar zeneélet egyik legmeghatározóbb alakja. A Zenészeti Lapok alapítója és főszerkesztője, a kor számos zeneszerzőjével és zenészével tartotta a kapcsolatot, így a századról írott könyve fontos forrása a korszak zenetörténetét kutatók számára. Bár időrendben halad, a könyv tematikus felosztású: műfajokon, zeneműveken, zeneszerzőkön, zenei intézményeken (pl. kottakiadás, színház, oktatás, dalármozgalom) keresztül mutatja be hazánk zenei életét. Több külön fejezetet is szentel a dalármozgalomnak, amely érdekes adalék a külön ezzel foglalkozó monográfiája mellett, ám a könyv széleskörű tematikája miatt természetesen ezek a fejezetek csupán a lényegesebb pontokat emelik ki, szemben az időnként évkönyvekre hasonlító, jegyzőkönyvszerű Az orsz. m. daláregyesület negyedszázados története 1867-től 1892-ig c. monográfia.

Haksch Lajos: A negyvenéves Pécsi Dalárda története: 1862-1902 (Pécs: Taizs Ny., 1902)

Haksch Lajos a Pécsi Dalárda titkára volt a századforduló környékén. Könyve a Pécsi Dalárdával foglalkozó legteljesebb, legátfogóbb könyv, mely az 1847-ben alakult egyesület történetét egészen 1902-ig veszi számba. A kiadvány végén táblázatos formában láthatjuk az egylet összes tisztségviselőjének és tagjának névsorát. A könyvbe néhány képillusztráció is bekerült, ezzel is szemléletesebbé téve a mondanivalót.

Nagy József: 1863–1913: A Debreczeni városi dalegylet félszázados fennállásának megünneplése, 1914 [1914]

A könyvet Nagy József, a Dalegylet titkára szerkesztette. A Debreceni Dalegylet 1914. február 8-án ünnepi közgyűléssel és ünnep hangversennyel ünnepelte fennállásának 50 éves évfordulóját. Nagy József kötete bemutatja az ünnepség előkészülő munkálatait, valamint közli az ünnepségen elhangzott beszédeket. A kutató számára értékes forrásul szolgál a jubileumi bizottság tagságának névsora, az ünnepség védnökeinek listája, és a közreműködésre felkért Debreczeni Zenekedvelők körének női kara, Zenekedvelők Köre zenekara, valamint természetesen a dalegylet működő tagjainak névsora is. A felsorolt kooperáció intézmények, egyletek és személyek további felsorolása szintén értékes adattal szolgálat a dalegylet kapcsolati hálóját tekintve, bár természetesen nem tükrözi, hogy a mindennapokban milyen kapcsolatokkal rendelkeztek.

A két esemény – ünnepi közgyűlés és hangverseny – programjának közlését követően a kötet a programok részletes ismertetését tartalmazza, benne az elmondott beszédek írásos változatával. Így Márk Endre, a Dalegylet elnökének Közgyűlésen elmondott beszéde, Baltazár Dezső református püspök, dr. Kacsóh Pongrác, a Magyar Dalosszövetség képviselője, dr. Kun Béla, a református főiskola rektora, Horkay Lajos, a Debreczeni Iparos Dalegylet elnöke, Burger D. József, az Izraelita Ifjak Dalkörének elnöke és Kovács József polgármester beszédét is tartalmazza a kötet. Bár kétségkívül érdekes adalékkal szolgálnak ezek a beszédek, az ünnepi beszédek célja nem a tárgyilagosság, így a dalegylet felmagasztalását kellő kritikával kell vennie az olvasónak, a kutatónak pedig utánajárni, mennyire valós a súlya az elhangzottaknak. Lista közli azokat az egyleteket és személyeket, akik üdvözlő táviratok és iratokat küldtek a jeles esemény alkalmából.

Az ünnepi köszöntéseket Nagy József beszédének leirata követi, melyben az egylet vázlatos történetét meséli el (erről külön könyv is született). Végül a Közgyűlés köszönetét fejezi ki az ünnepély szervezésében közreműködőknek (vö. a könyv elejével), és tiszteletbeli taggá választ személyeket. Mint mindig, ezek a feljegyzések lehetőséget adnak az egylet kapcsolatainak feltérképezésére.

Közvetett irodalom

Ábrányi Kornél: Mosonyi Mihály élet és jellemrajza (Pest: Corvina, 1872)

Ábrányi Kornél Liszt Ferencnek ajánlott Mosonyi-életrajza, mely egyrészt betekintést nyújt Mosonyi Mihály életébe és munkásságába – beleértve a dalármozgalomhoz való kapcsolódását –, valamint más műveihez hasonlóan bemutatja ennek kapcsán a korszak zenei életét. A bő száz oldalas könyv az első biográfia a zeneszerzőről, amely közel száz évig az egyetlen is maradt. (A továbbiak: Bónis Ferenc: Mosonyi Mihály (1960, 2000); uő: Mosonyi Mihály önéletrajzi töre-déke (1962); Michael Gollowitzer: Adatok Mosonyi Mihály családjának történetéhez (1972); Valkó Arisztid: Levéltári adatok Mosonyi Mihály életrajzához és emlékének megörökítéséhez (1973).)

Ábrányi monográfiájának hozzáadott értéke – mely egyúttal némi óvatosságra is inti a kutatót –, hogy személyesen ismerte a könyv alanyát (pl. mint a Zenészeti Lapok főszerkesztője a lapba rendszeresen publikáló Mosonyit, illetve a dalármozgalom is közös kapocs lehetett köztük), így Ábrányi mint Mosonyi barátja plusz információkkal is tud szolgálni. Ebben a tekintetben az életrajzi mű néhány helyen enyhén keveredik az ún. ego-dokumentum műfajával, de aki sok 19. századi írást olvas, annak talán fel sem tűnik a műfajoknak eme keveredése. Ábrányi Mosonyi 1850-es évekbeli zenei irányváltásáról (kozmopolitikus irányzattól a magyar felé fordult) úgy ír például, mint aki személyesen is megfigyelhette ezt a folyamatot, és természetszerű, hogy Ábrányi, kinek szívügye volt az ún. magyar zene propagálása, ebben az írásában is kitér erre a kérdéskörre, és a későbbi kutatóra marad annak eldöntése, mennyire objektív helyzetleírása, vagy mennyire saját narratívájára fűzte fel a történteket. Az írás nem foglalkozik a Mosonyi-műjegyzék létrehozásával, ezt a munkát Sziklavári Károly végzi el 2021-ben. (Előtte már jelentek meg ehhez adalékok: Sonkoly István: Mosonyi Mihály egyházi zenéje (1941), Bónis Ferenc: Mosonyi Mihály magyar operái (1961).)

Ábrányi Kornél, Id.: Erkel Ferenc élete és működése (Budapest, 1895)

Ábrányi Kornél az első Erkel Ferenc életrajzi könyv szerzője, mely Erkel 1893-as halála után két évvel jelent meg. (Megjegyzendő, hogy az Erkel életében megjelent kisebb írások is Ábrányihoz köthetőek, lásd „Erkel Ferenc 25 éves jubileuma” (1869), „Az opera-reform és Erkel Ferenc” (1869).)

A könyv kronologikus sorrendben halad (kivétel a 8. és 10. fejezet), de úgy, hogy közben témák köré csoportosítva mutatja be a komponista életét és munkásságát. Az „Erkel F. s az orsz. magyar daláregyesület” című 8. fejezet foglalkozik a zeneszerző és a mozgalom kapcsolatával. A külön fejezet létjogosultságát az adja, hogy Erkel Ferenc hivatalosan is támogatta a mozgalmat, nem csupán azzal, hogy karmesterként lépett fel többször is országos rendezvények alkalmával (és később tiszteletbeli örökös karmestere lett az Országos Magyar Daláregyesületnek), hanem több kórusművet is komponált a dalárdák vagy éppenséggel a dalárünnepségek számára, amellett, hogy számtalan dalegylet tiszteletbeli taggá választotta. Erkel és a dalármozgalom kapcsolatának első komolyabb áttekintése, melyet 1910-ben követett Hoppe Rezső „Erkel Ferencz és a magyar dalegyesületek” c. tanulmánya (In Fabó Bertalan (szerk.): Erkel Ferenc emlékkönyv).

Szekunder irodalom

Dalármozgalom

Bodnár István: Vídám epizódok a szekszárdi dalárda életéből (Szekszárd: Molnár Ny., [1931])

Ahogyan talán címe is sejteti már, meglehetősen anekdotisztikus könyv, melyet éppen emiatt a szokásosnál is erősebb kritikával kell olvasni és kezelni. Ha valaki a szekszárdi dalárda mindennapi életébe és annak hangulatába szeretne betekintést nyerni, hasznos lehet, komolyabb kutatás forrásának azonban kevés.

Balla Bertalan: A Debreceni Városi Dalegylet 75 éves történetének vázlata [1938]

A Debreceni Dalegylet 75 éves jubileuma alkalmából 1938-ban készült rövid áttekintés a dalegylet működéséről. A hat oldalas összefoglaló csupán a legfontosabb eseményeket emeli ki az egylet történetéből, mint a fontosabb fellépések (melyek közül az első 1865-ben volt Pesten a Pesti Zenedei 25 éves jubileuma alkalmával), egy-egy fontosabb hangversenykörút (1888 Tátra, 1889 Erdély, 1897 Délvidék és Belgrád, 1898 Konstantinápoly, 1935 Bulgária), a büszkeségre okot adó díjak (I. díjak: 1880 Kolozsvár, 1874 Miskolc, 1886 Pécs, 1894 Fiume, 1927 Szeged; II. díjak 1870 Budapest, 1892 Budapest, 1933 Budapest; III. díj: 1925 Sopron), és a fontosabb saját szervezésű események (pl. az 1929. évi országos dalosverseny Debrecenben, melyen Horthy Miklós is jelen volt). Bár alapvetően egy ilyen rövid dokumentum csupán arra elégéges, hogy gyors áttekintést kapjon az olvasó, komolyabb összefoglaló munka híján azonban felértékelődik a Debreceni Dalegyletről szóló vázlatos áttekintés, és keretként szolgál az egylet különböző eseményeiről szóló részletesebb könyvecskékhez.

Thier László: „Adatok a soproni zenekultúra történetéhez. I. A Soproni „Dalfüzér“ Férfidalegyesület”, Soproni Szemle 4/1 (1940), 26–29.

A rövid, három oldalas tanulmányban Thier László saját kutatásával némi kiegészítést tesz Johann Polster Geschichte des Oedenburger Männergesang-Vereines „Liederkranz” könyvéhez. Így tisztázza az „első magyar dalárünnepély” dátumát, melyet még Szabolcsi–Tóth Zenei lexikona is tévesen vett át, majd két primér dokumentumot közöl a dalárünnepély kapcsán: egy „Előleges értesítés”-t, és id. Storno Ferenc emléklapját. A rövid tanulmányt egyoldalas német nyelvű összefoglaló zárja.

Thier László: „Kurzweil Ferenc templomi karnagy, a Soproni Zeneegyesület alapítója élete (1792–1865)”, Soproni Szemle 6/3 (1942), 200–212.

A dalármozgalom története egyesülettörténet, így a közvetetten kapcsolódó zenei intézmények és egyesületek is hasznos adalékokkal szolgálhatnak. Ilyen a Soproni Zeneegyesület és annak vezetője, Kurzweil Ferenc, kinek munkássága előbb kezdődött, majd egy részében párhuzamosan haladt Christian Altdörferrel és a Dalfüzérrel. Életének és munkásságának megismerésével pontosabb képet kapunk a Dalfüzér működési kontextusát illetően: feltérképezhetővé válik, milyen zeneegyesületek és egyházzenészek működtek még Sopronban a Dalfüzér megalakulása alatt és idején.

„Országos Centenáris Dalostalálkozó. Sopron. 1863–1963. Műsorfüzet” (Sopron, 1963). In Csatkai Endre: A Soproni daloskultúra múltja

Csatkai Endre művészettörténész, zenetörténész, a Soproni Szemle főszerkesztője volt éveken át. Számos cikket publikált a Soproni Dalfüzérrel kapcsolatban, melyekhez feltehetően olyan forrásokat is felhasználhatott, melyek mára elvesztek vagy lappanganak, így tanulmányai értékesek a téma feldolgozása szempontjából. Az 1963. évi országos dalostalálkozó alkalmából megjelent könyvben jelent meg Csatkai „A Soproni daloskultúra múltja” c. 16 oldalas tanulmánya, mely egészen a megjelenés évéig veszi számba a város daloséletét (bár csak 1945-ig taglalja részletesebben). A kiadvány további része az 1963. évi dalostalálkozó eseményeit tartalmazza, mint amilyen az eseménynaptár, és az elhangzó műsorok közlése az előadó kórusok rövid ismertetésével.

Bárdos Kornél: Sopron zenéje a 16–18. században (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1984)

Bárdos Kornél, a Zenetudományi Intézet Magyar Zenetörténeti Osztályának volt munkatársa, városmonográfiai alapvető forráskutatásokon alapulnak, és felbecsülhetetlen segítséget nyújtanak a magyar zenetörténészek számára. Bár a Sopronnal foglalkozó monográfia címében a 18. századot jelöli meg határnak, Bárdos egészen az 1830-as évekig feldolgozza a város zenei történetét, így képet kaphat az olvasó az 1840-es években megalakuló első dalegylet zenei előzményeiről, és körvonalazódik, hogy milyen zeneegyesületi és kórusélet volt a Soproni Dalfüzért megelőző évtizedekben és -századokban.

A könyv közel 360 oldalon keresztül, négy fejezetre bontva mutatja be a város egyházzenéjét, az iskolák majd polgárság zenéjét, valamint az ünnepek és hangversenyek repertoárját. A könyv utolsó előtti fejezete az 1500–1830 között működő soproni zenészeket és zeneszerzőket sorolja fel, melyet a művek tematikus jegyzéke követ. A könyv legvégén elhelyezkedő „Melléklet” 19 fekete-fehér képet vonultat fel. A könyv végén található forrásjegyzék impozáns, és tanúságot tesz arról, hogy komoly kutatói munka áll a monográfia megírása mögött. A forrásokat gyakran lábjegyzet formájában eredetiben is idézi.

Bár a dalegyleti élettel már nem foglalkozik, a város kóruskultúrájának és egyházzenéjének részletes bemutatásának köszönhetően a kutató számára megteremti a lehetőséget, hogy a szálakat, mely a dalárdákat a fent említett intézményekhez oly összekapcsolja, összekösse. E nélkül a Soproni Dalfüzér történetét hiányosan lehetne megírni.

Bárdos Kornél: Székesfehérvár zenéje (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1993)

Bárdos Kornél, a Zenetudományi Intézet Magyar Zenetörténeti Osztályának volt munkatársa, városmonográfiai alapvető forráskutatásokon alapulnak, és felbecsülhetetlen segítséget nyújtanak a magyar zenetörténészek számára. Külön fejezet foglalkozik a város dalegyleteivel, hasznos adalékot szolgáltatva ezzel az országos dalármozgalom feltérképezéséhez. Bárdos ebben a fejezetben ismerteti az első, 1860-ban létrehozott dalárda alapításának körülményeit, működésének módját, a kórustagok neveit. Jellemzően kevés információ maradt fenn, így hamar eljutunk az 1863 környékén való feloszlásig. Megtudhatjuk, hogy 1864-ben újjáalakul, ám működéséről a későbbiekben semmilyen adat nem áll rendelkezésre, így a források 1871-es újbóli előfordulása kapcsán csak feltételezi Bárdos, hogy ugyanarról az egyletről van szó, bár hozzáteszi, hogy ekkor működött egy másik dalárda is Székesfehérváron. A fennmaradó rendkívül kevés információt még közli, és egészen az 1876-os szervezkedésig közli az adatokat, amennyiben teheti, kiegészített információkkal (pl. fellépések repertoárja). Ezenkívül egyéb, elszórtabb adatokat is közöl 1886 szilveszteréig.

Dávidházy István: „Egy érdemes soproni polgár élete. Braun Nándor 1802–1877”, Soproni Szemle 48/4 (1994), 348–361.

A Soproni Dalfüzér történetének megírásához értékes segédanyagot nyújt számtalan, Soproni Szemlében megjelent tanulmány. Braun Nándor az egyesület Király József utáni elnöke volt, aki a város egyesületi életében fontos szerepet játszott mint a Dalfüzér elnöke és a Városszépítő Egylet egyik alapító tagja.

Lajosi, Krisztina: „Collapsing Stages and Standing Ovations. Hungarian Choral Societies and Sociability in the Nineteenth Century”, in Krisztina Lajosi – Andreas Stynen (eds.): Choral Societies and Nationalism in Europe (Brill, 2015), 206–224.

Lajosi Krisztina a kultúratudományok területéről érkezik. Az ELTE-n végzett tanulmányait követően Hollandiában doktorált és jelenleg az Amsterdami Egyetem Európai tanulmányok karán Modern Európai Kultúrát oktat. Tanulmányát tehát nem zenetörténészként írta, így ennek megfelelően inkább szociológiai megközelítésű.

A magyarországi dalármozgalomról szóló tanulmányának alapjául Ábrányi dalármozgalom-története és egy visszaemlékezése szolgál, de néhány újabb magyar zenetörténeti (pl. Dobszay László), DLA dolgozat (Fazekas Ágnes) és kultúratörténeti tanulmány mellett nála több század-fordulós egyéb irodalom is megjelenik: néhány dalárda évfordulós történeti visszatekintése, és egy alapszabály. Sajnos forráskutatásra nem volt lehetősége és így e késő 19. századi és kora 20. századi történeti összefoglalások kritikus kezelésével kapcsolatban adós marad, és ennek megfelelően azt az Ábrányi és más kortársak által lefektetett narratívákat ismétli (lásd például a dalárdák és az országos mozgalom nemzeti fogantatásának kérdését), melyeket a legutóbbi évek kutatásai már árnyaltak.

Millei Ilona: „A Pécsi Dalárda zászlója, zászlószalagjai a Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében”, A Janus Pannonius Múzeum évkönyve 53. (Pécs, 2015), 183–194.

Az egyesületekhez a legtöbb esetben tartozott több fontos kellék, melyek közül az egyik a zászló volt. A dalegyleteknek is mind volt a jeligéjük mellett zászlójuk, és jelentős eseménynek számított a dalárda életében, amikor eljutott az ún. zászlószentelési ünnepségig. Millei Ilona textilrestaurátor, és a Janus Pannonius Múzeum főrestaurátora, a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében található, Pécsi Dalárdához tartozó kellékek alapján írott tanulmányában számba veszi az összes relikviát, és a képi ábrák mellett leírást ad róluk. Tanulmánya hasznos adalék a dalárda történetének feldolgozásához.

Csurka István: A „Debreczeni Városi Dalegylet” Budapest-Almádi-Keszthely-Balaton-füredi diadalútja [é.n.]

A történettudományokban az ún. oral-history is egy hasznos elem tud lenni annak ellenére, hogy szubjektivitása és az emlékezetre támaszkodás miatt nem annyira megbízható mint más, közvetlenebb és tárgyilagosabb források (pl. a jegyzőkönyvek). Nincs ez másképp Csurka István könyvével sem, amely – ahogyan azt a szerző maga is leírja – emlékezetre támaszkodik, és mintegy fél évvel az események megtörténte után kerül leírásra. Ennek ellenére apró adalék, ha az egylet mindennapi életét szeretnénk közelebbről megismerni, és szeretnék belső nézetből látni, hogyan nézett ki egy hangversenykörút.

Az első fejezet az 1986. évi millenáris ünnepségről szól, pontosabban az augusztus 16-i országos dalosverseny, melyre a debreceniek is felutaztak. Magáról az eseményről nem sokat tudósít, inkább az utazás egyes részeit emeli ki (pl. az élcelődések), illetve az versenyen megtapasztalt együttes éneklés gyönyörűségéről elmélkedik. A második fejezet az almádi kirándulást beszélte el, amelyre a dalosversenyt követő napon került sor. Bár a Balaton és környékének leírása nem sok adalékkal szolgál a hazai dalármozgalom történetének megírásához, megtudhatja az olvasó, hogy milyen szívélyesen fogadták az almádiak a dalosokat (a hajóállomáson felékesített diadal-kapu, Rákóczy-induló stb.). Ennél értékesebb adalék, miszerint hangversenyt adott a dalegylet, melyre a környék (többek között Veszprém) értelmisége is eljött, s amelyet éjszakába nyúló tánc követett. A kétnapos almádi vendégeskedés után Keszthelyre érkeztek a dalárok, melyről Csurka a harmadik fejezetben számol be. Itt szintén diadalkapuval várták a dalárdát, és Keszthelyhez hasonlóan fogadóbizottság várta őket, és a keszthelyi iparosok dalköre is köszöntötte őket. A debreceniek hangversenyéről röviden ír. idézve a Keszthelyi Hírlap beszámolóját is. A dalárda a következő napon misén is részt vett énekeivel, melyet este a tiszteletükre rendezett tűzijáték zárt. Az utolsó állomás Balatonfüred, mely a könyv negyedik fejezetét alkotja. Itt szintén hangversenyezett az egylet, sőt a herczegprímásnak is énekeltek, és a búcsút maga Blaha Lujza mondta feléjük. A könyvet az úton részt vettek névsora zárja.

Csurka István: Régi magyar dalok: a „Debreczeni Dalegylet” történelmi hangversenye II. cyklusának bevezető ismertetése [é.n.]

Csurka István, a Debreceni Dalegylet titkára 1903. március 4-i hangversenyre írott szövege. A hangverseny Rákóczy köré szerveződött, így a kurucz dalokról és korszakról ad információkat Csurka. Ezzel betekintést is nyerhet az olvasó, hogy a 20. század elején mint gondoltak a 17. századi dalköltészetről, milyen tudományos ismereteik voltak, s azok hogyan változtak, finomodtak a 21. század elejére. A kiadvány kifejezetten a hangverseny programjának ismertetője, így az előadott műveken kívül más, dalegyletre vonatkozó információkat nem tartalmaz.

Izgalmas adalék, hogy az ismert író és történetíró, Thaly Kálmán levelet írt az egyletnek a „Hej Rákóczi” nótáról, segítve őket a keletkezéstörténetet tisztázni. (Más kérdés, hogy az utókor megemlékezik arról, hogy Thaly jó néhány kuruc-nótát hamisított, illetve voltak történelmi tévedései is e témában.) További érdekesség még, hogy a könyv végén feltünteti Csurka a felhasznált forrásokat, melyet között Ábrányi Kornél, Bartalus István, Káldy Gyula, Kőrösi Henrik és Mátray Gábor szerepel.

Közvetett irodalom

Bónis Ferenc: Mosonyi Mihály (Budapest: Gondolat, 1960)

Ábrányi Kornél 1972-ben megjelent Mosonyi-életrajzát követően 1960-ban jelent meg a második biográfia Bónis Ferenc tollából. Míg Ábrányi személyes ismerőse volt Ábrányinak, addig Bónis már egy közel évszázados távolságtartással ír Mosonyiról, és természetszerűleg már másképp tud írni pl. Ábrányi és Mosonyi kapcsolatának elhidegüléséről. Pontosan emiatt Mosonyi Mihály életét Ábrányi műve alapján nem ismerhetjük meg teljes valójában, szükség van Bónis könyvére is, amely már magán viseli a 20. századi életrajzírás jellegzetességeit, így előadásmódja objektívebb, tömörebb, és újabb kutatások is tartalmaz már.

A „Kis zenei könyvtár” sorozat keretén megjelent mű időrendi sorrendben veszi végig a komponista életét. Bónis Ferenc 2000-ban új kiadásban megjelent könyve a legfontosabb kiadvány a zeneszerzőt illetően, mely nélkül csupán Ábrányi mára túlhaladott monográfiája jelenthetne kiindulópontot.

Csatkai Endre: A soproni zeneegyesület százéves történetének vázlata (Sopron: Székely és társa könyvnyomdája, 1929)

Csatkai Endre kronologikusan, illusztrációkkal gazdagítva mutatja be a Zeneegyesület történetét, ezzel is segítve azon kutatók dolgát, akik a város zene- vagy kultúrtörténetével foglalkoznak. Számos más tanulmánnyal vagy könyvvel ellentétben itt némi lábjegyzetelés segíti a kutatót az esetleges további kutatásban. (Bár a forráshivatkozás csupán nyomtatásban megjelent könyvekre, tanulmányokra terjed ki, a források lelőhelyét vagy jelzetét nem tünteti fel – ahogy az abban a korban nem is volt szokásban.) A 30 oldalas folyószöveges tanulmányt az egyesület tisztségviselőinek és tagjainak névsora követi, illetve a függelékben néhány forrás is helyet kapott (plakátok, meghívók, műsorok).

Csatkai Endre: „A soproni zenei művelődés történetének vázlata”, Soproni Szemle 23/3 (1969), 216–225.

Csatkai Endre művészettörténész, zenetörténész, a Soproni Szemle főszerkesztője volt éveken át. Számos cikket publikált a Soproni Dalfüzérrel kapcsolatban, melyekhez feltehetően olyan forrásokat is felhasználhatott, melyek mára elvesztek vagy lappanganak, így tanulmányai értékesek a téma feldolgozása szempontjából. Soproni zenei életét feldolgozó tanulmánya kontextust nyújt ahhoz, hogy lássuk, milyen zenei kultúrába érkezett a soproni Dalfüzér, és hogyan járult hozzá maga, és a későbbi dalárdák (Soproni Férfidalkör) a város zenei életéhez. Így 1452-től a megírás koráig (1969) mutatja vázlatosan a város zenei életét, kezdve a 15. századi toronykürtösöktől a 18. századi hivatásos színészeten át a.20. századi munkásdalárdákig A tanulmány címének megfelelően valóban vázlat, így tkp. minden egyes fontos eseményt csak említés szintjén tárgyal, de arra bőven elegendő, hogy feltérképezhesse az olvasó a legkiemelkedőbb zenei vonatkozásokat.

A dalármozgalom szempontjából az igazán érdekes események, mint Tóth József táblabíró és Kurzweil Ferenc egyházi karmester Haydn Teremtés c. oratóriumának előadása 1829-ben, és az ezzel párhuzamosan fellendülő polgári zenei élet, melynek része volt az ugyanebben az évben megalakított Zeneegyesület, mely pártfogásába vette a zeneiskolát is. Az 1840-es években magyarosodó Sopronban alakul meg Altdörfer vezetésével a Férfidalkör (1844), mely maga is műsorra tűzött magyar népdalokat.

A kötet említi az 1875-ben alakult Magyar Férfidalkört, 1887-ben pedig a Gazdapolgárok énekkarát.

Keszi Imre: Pest-buda (Budapest: Zeneműkiadó, 1973)

Keszi Imre a Kr. u. 3. századtól kezdve mutatja be Pest és Buda zenei életét, s míg az első pár évszázad csupán néhány bekezdést foglal el a könyvben, párhuzamosan haladva azzal, ahogyan egyre több adatunk van a zenei életről, egyre terjedelmesebbé válik a 16., 17., 18. és 19. századról szóló rész. Képet kapunk az első magyarországi zenész céh keletkezéséről, a toronyzenészek státuszáról, az első „magyar muzsikus”-nak titulált zenészcsoport felbukkanásáról, a színjátszás felbukkanásának hatásáról a zenei életre, a magyarországi kottakiadás kezdetéről (Weingand és Köpf, Királyi Univerzitás). Természetszerűleg arról esik több szó, amiről több adat is van, így a színjátszásról nagy terjedelemben foglalkozik a szerző, melynek kapcsán a magyarosodás folyamatába is betekintést enged, izgalmas adalékot szolgáltatva ezzel a magyarországi dalármozgalom történetéhez is, mely szintén megküzdött a 19. század második felében a magyarosodási folyamat nehézségeivel.

Tóth Árpád: Önszervező polgárok. A pesti egyesületek társadalomtörténete a reformkorban (Budapest: L’Harmattan, 2005) (= A múlt ösvényén)

Tóth Árpád történész, aki kifejezetten az egyesülettörténetre specializálódott. Könyvének első fejezete (Az egyesülettörténeti kutatás tapasztalatai) hasznos elméleti és metodikai bevezetőt nyújt bárkinek, aki egyesülettörténettel foglalkozik. Tóth könyvében az egyesületeket céljaik szerint csoportosítva mutatja be, így foglalkozik többek között a jótékonysági egyesületekkel, temetkezési és betegsegélyző egyletekkel, valamint a kulturális szférát felölelő egyletekkel. Könyvében kitér a nyugati (főként bécsi) egyesületi élettel való összehasonlításra, a terjeszkedés módjaira (taglétszám bővülése vagy tevékenységi kör kiszélesítése), a különböző társadalmi rétegek bevonódottságára, Pestre mint mintaadó városra Magyarországon, illetve arra is, miképpen töltötték be ezek az egyesületek az adott település intézményrendszeri hiányosságait. A könyvben csupán említés jelleggel vannak dalegyletek, ám elemzési módszere rendkívül hasznos a daláregyesületi mozgalom feldolgozása és értékelése szempontjából.

Zatykó Margit: „A dualizmus kori budapesti német dalárdák magyarosodása. Spontán asszimiláció vagy kulturális illeszkedés mint a többségi nemzet elfogadásának igénye”, in Honismeret 48/5 (2020. október), 40-49.

Kevés forrásanyag maradt fenn, és kevés tanulmány született a fővárosi dalárdákról, így különösen örvendetes Zatykó Margit 2020-ban megjelent tanulmánya, mely a fővárosi dalárdák magyarosodásának folyamatát veszi gorcső alá. A dalegyletek jegyzőkönyvei, az egyletek történeti monográfiái és sajtótudósítások, sőt egy esetekben a dalárda könyvtárának állománya alapján vázolja fel a németes dalárdák magyarosodásának történetét. Kétségkívül értékes hozzájárulás a dalármozgalom történetének feltérképezéséhez, bár a nemzeti kérdés tárgyalása rendkívül kényes kérdés, ráadásul a tanulmányban is idézett Ábrányi Kornél-féle narratívát is megfelelő óvatossággal kell kezelni.