A XVIII. század végén kialakuló és a XIX. századon átívelő romantikus nemzeti tánczene fejlődését országszerte ismert cigány (vagy annak mondott) prímások határozták meg – a fölsejlő, majd egyre határozottabban jelentkező nemzet-tudat önreprezentációs elvárásaihoz igazodva. A verbunkost játszó cigányzenészek virtuóz, kotta nélküli, majdhogynem teátrális előadásmódja ma már alig elképzelhető, szélsőségektől sem mentes delejes hatással volt a korabeli közönségre. A stílus vonzereje az előadás hihetetlen szuggesztivitásában és a rögtönzött, a pillanatnak szánt dallamcifrázásban rejlett.
De amilyen nagyhatású volt a zenének ez az egyszeriségéből, meg-nem-ismételhetőségéből fakadó jellege, olyan híven tükrözte a nyom nélküli elmúlás veszélyét is: a híresebb prímások halálát követően mindig megjelentek az aggodalmak, hogy az általuk képviselt muzikalitás örökre eltűnik. Így érthető, hogy előtérbe kerül az élő tánczene papírra vetésének és kiadásának gondolata. Jellemző azonban, hogy a rögzítés igénye nem is magukban a zenészekben merült föl, hanem azt irodalmunk nem kisebb alakja szorgalmazta, mint Csokonai, aki verseinek verbunkos stílusú megzenésítéseit kívánta megjelentetni.
Az 1820-as évek elején rendre megszakadt a három meghatározó fontosságú országjáró prímás-egyéniség pályája: 1820-ban elhunyt Lavotta János, 1822-ben tanítványa, Csermák Antal. A „virtuóz triász” leghíresebb tagja, Bihari János pedig 1824-ben végzetes kézsérülést szenvedett. Hogy hármójuk művészetére mégsem borult fátyol, az a zenei közművelődés fellendülésének, a reformkor tenniakarásának köszönhető.
1823 és 1832 között 15 részben jelenik meg Magyar Nóták Veszprém Vármegyéből címmel a verbunkos zene legnagyobb és legértékesebb nyomtatott gyűjteménye. A címben szereplő „nóta” elnevezés a kora XIX. század szóhasználatában még nem énekes darabokat, hanem verbunkos tánc-zenét jelölt. A kiadást kezdeményező és azt mindvégig irányító Sebestyén Gábor, a literátus pápai ügyvéd így fogalmazott a sorozat szükségességéről és céljairól: „minekutánna sok szép Magyar Noták, a’ közre nem botsáthatás miatt, igen keveseknél és tsak kézíratokban, s’ szinte örök feledékenységben maradni tapasztaltatnának: tehát hogy a’ Szívnek és Léleknek nemesítése, a’ jobb ízlés és a’ Nemzeti érzés, mint minden pallérozottabb Nemzeteknél, közöttünk ezen a tsatornán is gyarapodjék.”
Sebestyén Gábor volt az, akinek lelkesedésével sikerült veszprémi kisnemeseket és megyei tisztviselőket közadakozásra bírni és Zenetársaságot létrehozni, amelynek támogatásával a nemzeti irodalomhoz hasonlóan a nemzeti muzsika is eljutott a szélesebb közönséghez.
A sorozat zenei szerkesztője Ruzitksa Ignác, a veszprémi székesegyház karnagya volt. Pontosan 225 éve, 1777. április 18.-án született egy felvidéki kisvárosban, Bazinban. Egyházzenészként apját követte, emellett gyakran szerepelt a veszprémi koncertéletben is. A magyar zenetörténet mindemellett, a nóta-gyűjtemény közreadójaként jegyezte fel nevét.
A jó hegedűsként számontartott Ruzitska Ignác maga is írt verbunkos-kompozíciókat, amelyek a gyűjtemény 136 darabjának jelentős hányadát teszik ki. De a szerzők között ott találjuk a már említett Lavottát, Csermákot és Biharit, valamint a késői verbunkost képviselő Rózsvölgyi Márkot, aki épp ezen kiadvány által szerzett magának hírnevet. Ruzitksa Ignác, a szerkesztő-komponista jegyezte le a kottát olvasni nem tudó Bihari szerzeményeit, többek között a Biharinak tulajdonított Rákóczy-indulót is. Ő volt az, akire a rajongva tisztelt Csermák rábízta publikálatlan műveit és ő készítette a cigányzenekarok hangzását visszaadni hivatott zongora-letéteteket, -átiratokat is.
Ruzitska Ignác nem az egyetlen, de egyértelműen a legjelentősebb verbunkos gyűjtemény összeállítója volt. 1833-as halálával félbeszakadt a sorozat publikálása. Születésének 225. évfordulóján nem érdektelen két hasonló nevű kortársának alakját felidézni – korántsem azért, hogy ezzel Ruzitska Ignác érdemei kisebbnek mutatkozzanak. Így egyrészt a névrokonságból származó félreértéseket lehet kiküszöbölni, másrészt (s alighanem ez a fontosabb indok) kortársakról lévén szó, árnyalni lehet az imént felvázolt zenetörténeti kontextust.
A Veszprémi gyűjtemény megjelenése előtt egy évvel, 1822-ben mutatták be Kolozsvárott Ruzitska József operáját, a Béla futását. A mű az első magyar opera-kezdemények egyike, zenéje a verbunkos-tematikát a kortárs bécsi és olasz opera jellegezetességeivel ötvözi. Ha magunk elé idézzük a kor közállapotait, politikai viszonyait, érthetővé válik, hogy Ruzitska József tíz számot tartalmazó dalművét, különösen annak a Hunnia nyög letiporva kezdetű kórusát miért fogadták éppoly kitörő lelkesedéssel Magyarországon, mint pár évtized múlva az ifjú Verdi operáit Itáliában. A magyar operaszínpadokon ekkorra már Erkel Ferenc operáit ünnepli a közönség, amelyek szintén magyar történelemi szüzsét dolgoznak föl és mesterien valósítják meg a Ruzitska Józsefnél már megjelenő zenei megoldást: a magyar és európai zene szintézisét. A Béla futásának sikere, mely egészen az általa megelőlegezett Erkel-operák diadaláig tartott, nagyszerűen példázza azt a folyamatot, amelynek során az immár a színpadot is meghódító verbunkos országszerte elterjedt nemzeti közkinccsé vált.
Ruzitksa Ignáchoz hasonlóan tehát Ruzitska József is a verbunkos-kor képviselője –egy másik műfajban, a zenés színpadon. Említettem már, hogy a verbunkos-darabokat kiadó Ruzitska Ignác nevéhez saját szerzeményei és más szerzők műveinek lejegyzése kapcsolódik. Sokszor nem is egyértelmű, hol húzódik a határ komponista és lejegyző között. Úgy tűnik, ez a kettős minőség Ruzitska Józseftől sem idegen: ha ugyanis Brassai Sámuel leírásának hihetünk, a Béla futása zenéjének egy részét Kótsi Patkó Pál, a szövegkönyv szerzője tollba énekelte Ruzitska Józsefnek. Ő azonban nem szorult feltétlenül a librettista, a kolozsvári színigazgató kútfőjére nóta-ügyben: följegyezték róla azt is, hogy egy ideig a bethleni cigánybanda élén állt.
Nem kell eltávolodnunk az 1820-as évektől és a magyar nyelvű színjátszás akkori fellegvárától, Kolozsvártól, hogy egy másik Ruzitska nevű muzsikus, a harmadik Ruzitska működésére felfigyeljünk. Ruzitska György a kor másik irányának képviselője, főúri alkalmazásban álló németes-nemzetközi orientáltságú zeneszerző volt. 1825 és 1828 között komponált Alonso című német nyelvű operájában a bécsi klasszika, Weber és Rossini stílusideálját követte. Ebből az operából a magyaros hangvétel teljeséggel hiányzik, akárcsak Ruzitska György kamara- és egyházzenei alkotásaiból. Mindez nem meglepő, hiszen a komponista Bécsben született és életének első két évtizedét a császárvárosban töltötte, önéletrajzában pedig több elsőrangú híresség nevét is említi. Zenei képzéséről édesapja, a Burgtheater zenekari tagja, majd t.k. a Mozart-tanítvány Franz Xaver Süssmayr és a daljáték-komponista Wenzel Müller gondoskodott. De fiúszopránként énekelt Schikaneder Altwieden-i színházában, és Joseph Haydn-misében játszott orgonaszólamot a szerző vezénylete alatt, később pedig [a Bécsi Kongresszus idején, 1814-ben] a Schuppanzigh-kvartett tagjaival is kamarazenélt.
Vannak ugyan magyaros hangvételű művei, mint amilyen az 1821-ben a kolozsvári Farkas utcai kőszínház megnyitásakor bemutatott Zrínyi-nyitány és később, a ’48-as forradalom hevében keletkezett hitvallásai. De életműve egészét tekintve alapvetően eltér a másik két Ruzitskáétól. Ez önmagába véve nem jelent semmiféle rangsorolást. A zenei közművelődés előbbreviteléhez Ruzitska György is hozzájárult: Bécsből hozott képzettségével megalapozta a kolozsvári intézményesített zeneoktatást.
Ruzitska Ignác érdeme, hogy lejegyezte és publikálta a verbunkos dallamkincs tekintélyes részét. Ruzitska József volt az első, aki a verbunkost az operaszínpadra emelte, Ruzitska György pedig a bécsi zenekultúra erdélyi átplántálására vállalkozott. A három Ruzitska tevékenysége tehát különböző irányokba mutat, egymás mellé állításuk mégis inkább azt példázza, hogy a XIX. századi zeneművészetben többféleképpen is lehetett szolgálni a közművelődés, a nemzeti haladás ügyét.
Ez a bejegyzés a Ruzitska György kutatási projekt része.