I. Összesítő munkák
Sz. Farkas Márta: „Zenetudományunk múltjából. Történeti kollázs”, in Magyar Zene (1980/2), 126–134.
Felhívás a magyar muzikológia történetének a megírására. Javaslat e hiánypótló munka fő témaköreire (mennyiben tudomány a zenetudomány, létezhet-e zenetörténet-írás nélkül, a muzikológus polihisztor vagy művész), módszereire (adatgyűjtés, forráskutatás, szintetizálás, gondolatok átfedése, európaiság vs. magyarság) és kiindulási pontjaira (itthoni és külföldi zenetudósok, magyar nyelvű kötetek és folyóiratok kollázsszerű kivágatai).
Szekeres Kálmán: A magyar zenetudomány története a XIX. században (gépirat, Budapest, BTK Zenetudományi Intézet Magyar Zenetörténeti Osztályának Magyar Zenei Adattára, s. a.)
Három korszakra tagolva (1800–1850, 1850–1880, 1880–1900), összesítő jelleggel ismerteti a magyar zenetudomány történetét, annak korabeli témáit-problémáit (anyanyelvi zenei terminológia, magyar vs. általános zenetörténet, régizenei források, tudományos igényesség vs. ismeretterjesztő jelleg), főbb sajtóorgánumait (Honművész, Regélő, Zenészeti Lapok), kiemelkedő képviselőit (Mátray Gábor, Bartalus István, id. Ábrányi Kornél, Hofecker Imre) és a reprezentatív köteteket. A rövid áttekintés végén kiemeli, hogy a magyar zenetudományban kezdetektől a historikus vonal dominált, majd öt pontban ragadja meg a 19. századi magyar zenetörténetírás jellemvonásait.
Szekeres Kálmán: A magyar zeneelmélet-írás funkciója a 19. században (gépirat, Budapest, BTK Zenetudományi Intézet Magyar Zenetörténeti Osztályának Magyar Zenei Adattára, s. a.)
Rövid összegzés a zeneelméletírás történetéről, szerepéről és ágairól, majd tizenegy ezirányú korabeli kötet részletesebb bemutatása. Bartay András: Magyar Apollo; Mosonyi Mihály: Összhangzat; Bartalus István: Zene-káté Lobe után, Elemi öszhangzat- s számjelzés-tan; Gáti István: A’ kótából való klavírozás mestersége; Bánfi Sándor: Zeneelmélet és az összhangzattan elemei; Benkő Henrik: Összhangzattan; Hofecker Imre: Az öszhangzat és zeneszerzés-tanitás módszere; Major J. Gyula: Összhangzattan; Szent-Gály Gyula: Zeneelmélet és a kolozsvári Berecz Ede: A zene alapelmélete és összhangzattan elemei rövid műszótárral művek mindegyike esetében ismerteti a teoretikus főbb életrajzi adatait, a kötet lelőhelyét (esetenként könyvtári raktári jelzettel), tartalmi kivonatát, szerkezetét, a szerző által jelölt forrásait, célközönségét és korabeli (de túlnyomórészt saját) értékítéletét. Bibliográfiai fügelékként átfogó listában közli a 19. században megjelent magyar zeneelméleti munkákat.
Major Ervin: Fejezetek a magyar zene történetéből: válogatott tanulmányok (Budapest, Zeneműkiadó, 1967) (= Magyar zenetudomány 8)
A dokumentumokra és komplex módszertanra alapuló kutatás, illetve Major Ervin (1901–1967) tudományos életművének 21 esettanulmánya két részben. Az első szerkezeti egység a nagy zeneszerzők – Mozart, Beethoven, Chopin, Berlioz, Brahms – magyarországi kapcsolatait és tanítványait, műveik magyar zenei forrását és hazai recepcióját részletezi, esetenként korabeli magyar nyelvű bibliográfiai tételekkel. A második rész, különböző műfajokon (verbunkos, népdal, műdal, népszínmű, opera) és népdalgyűjteményeken keresztül, zeneműkiadók és zeneszerző-portrék által vázolja a 18‑19. század magyar zenetörténetét, egyúttal sürgeti egy anyanyelvű Liszt- és Erkel‑életrajz, illetve ez utóbbi tematikus műjegyzékének és kritikai összkiadásának a munkálatait. A magyar zenetudomány képviselői közül nagyobb terjedelemben ír többek között Mátray (Róthkrepf) Gáborról, Bartalus Istvánról és id. Ábrányi Kornélról, felvillantva ugyanakkor amerikai, angol, francia és orosz zenetörténeti adalékokat, forrásokat.
II. Monográfiák
Hamarosan.
III. Esettanulmányok
Várnai Péter: „Egy magyar muzsikus a reformkorban”, in Mátray Gábor A Muzsikának Közönséges Története és egyéb írások, vál., szerk., jegyz. Gábry György (Budapest, Magvető, 1984) (= Magyar Hírmondó), 361–546.
Kismonográfia terjedelmű és –szerű bemutatása az első magyar zenetudós, Mátray (Róthkrepf) Gábor (1797–1875) életének, közéleti (publicisztikai – Regélő és Honművész lapok, politikai), komponista (Czerny György opera) és zenetörténészi tevékenységének, különös tekintettel az általa ismert/ismerhetett és felhasznált szakirodalomra. Hatásának értékelése pályatársai, különösen az őt követő nemzedék, Bartalus István véleményének tükrében.
Tallián Tibor: „Csak ami nincs, annak van bokra”. Szénfy Gusztáv Elméleti s gyakorlati magyar zenekönyve”, in: Varga Bálint – Lajtai Mátyás (szerk.): Tény és fikció: Tudomány és művészet a nemzetépítés bűvkörében a 19. századi Magyarországon (Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2015), 165–176.
Szénfy (Kohlmann) Gusztáv, mint az Erkel Ferenccel és Mosonyi Mihállyal alkotott „vázlatos magyar zenetörténeti triptichon” kulcsfigurájának rövid életrajza, dalköltői és ‑népdalgyűjtői tevékenységének felvázolása és értékelése Elméleti s gyakorlati magyar zenekönyve fényében,a reformkor kontextusában, valamint Szabolcsi Bence és Bartók Béla posztumusz méltatásaival. A nevezett kötet kérdéses keletkezéstörténete és léte (részletek a sajtóban, kéziratokban, teljes egészben soha nyomtatásban) ellenére a szerkezet rekonstruálásából következtet a zenei elemzés mivoltára: hangközök, hangcsoportok, dallamok szisztematikus osztályozása. Szénfy hatását annak paradigmaváltó nézetével illusztrálja – „a nemzeti zene nem azért magyar, mert Attilától örököltük, hanem mert belső törvényszerűségének folyományaként olyan, amilyen” –, mely Molnár Géza 1904-es Magyar zeneelméletéig meghatározta a hazai zenei gondolkodás irányát.
Molnár Szabolcs, „Kállay Ferenc és a magyar operaesztétika kezdetei”, in Zenetudományi dolgozatok 2017-2018 (2019), 157–177.
A magyarországi operajátszás viszonyaira, a nemzeti dráma vs. opera körüli korai (már az 1830-as években megjelenő) polémiáira reflektál Kállay Ferenc (1790–1861) reprezentatív írásain keresztül. A Miképpen lehetne a’ magyar játékszínt Budapesten állandóan megalapítani (Magyar Tudós Társaság 1833-as pályázatára) ezüstérmes cikket öt évvel később a Vázolatok az Opera’ theoriájából ’s történeteiből (1838) követi. E szerint az opera „muzsikára vett dráma”, így legideálisabb anyaga a drámai költemény, mely a szöveg és zene egyensúlyát kívánja, ebből kifolyólag az énekesnek zenei és színészi képességekkel egyaránt kell rendelkeznie, de a költőnek is kell értenie a zenéhez. Ehhez szorosan kapcsolódva, terminológiai (Vázolatokban a „phrasis” mint a mai motívum megfelelője), nyelvészeti (Származtatások (Szónyomozások) Tudománytárban megjelent cikk) és zenepedagógiai kérdéseket is felvillant, mely utóbbi professzionális szintű művelésének Kállay kiemelkedő fontosságot tulajdonított. Egyfajta parafrázis‑párhuzamként Szabó Dávid (1808–1886) Vázolatok az olasz színköltészet történetéből (1841) című írását is méltatja.