Általános összefoglaló írások
Burkholder, J. Peter, „Museum Pieces: The Historicist Mainstream in Music of the Last Hundred Years”, Journal of Musicology, 1983. Vol.2. No.2., 115–134.
A szerző a 20. század zenei irányzatait felvázolva, főként a zenei historizmus kialakulásáról és az ezzel a stílussal kapcsolatba hozható fontosabb zeneszerzőkről ír. Reger és Hindemith neobarokk és Sztravinszkij, Milhaud neoklasszikus műveinek említése mellett részben a korszak radikális történelmi változásaira reflektáló kísérleti zenékről gondolkodva, a „zenei múzeum” kialakulásának és a kortárs zene értékeinek és népszerűségének izgalmas kérdésköreire is kitér.
Gábry György: „A Magyar Nemzeti Múzeum Zenei Gyűjteményének kialakulása.” in: A Magyar Nemzeti Múzeum Évkönyve (1971). https://library.hungaricana.hu/hu/view/FoliaArchaeologica_22, 237–246.
Gábry György, a tanulmány keletkezése idején a Nemzeti Múzeum Zenei Gyűjteményét felügyelő zenetudós, muzeológus írásában röviden összefoglalja az értékes hangszer- és zeneműgyűjtemény kialakulásának történetét annak 19. századig visszanyúló kezdeteitől a cikk keletkezésének idejéig. Felsorolja a gyűjtemény létrehozásában, rendszerezésében és népszerűsítésében aktív szerepet játszó kutatókat, zenetudósokat, muzsikusokat, akik többsége a hazai régizene-játszás iránti érdeklődés kialakulásában is aktív szerepet játszott. Eképpen a Mátray Gábor zenetudóssal és e témában közölt írásainak említésével kezdődő impozáns névsorban a régebbi korok zenéjének kutatása és előadása iránt elkötelezett zenészek, zenetörténészek között Isoz Kálmán, Haraszti Emil, Lajtha László és Kresz Géza nevével is találkozhatunk. A tanulmány számot ad a hangszergyűjtemény különlegesen értékes darabjairól, azok eredetéről, megemlítve az állomány alapjául szolgáló fontosabb hagyatékok rövid történetét is. A hazai régizenélés fontos momentumai az írásban szintén megemlített múzeumi koncertek is, melyek között az 1966-tól rendezett Történeti Zenés Esték az alkalmanként megszólaltatott eredeti muzeális hangszerek és a régi hangzásvilág felélesztése irányában tett törekvések kapcsán különleges jelentőséggel bírnak.
Gábry György, A Nemzeti Múzeum és a zene (Budapest: Józsefvárosi Művelődési Klub, 1970).
Goehr, Lydia, The Imaginary Museum of Musical Works (Oxford: Clarendon Press, 1992).
A szerző a zenei historizmus kérdéseit és az ezzel kapcsolatos ellentmondásokat tágabb történelmi perspektívából és főként esztétikai szempontból tárgyalja. Az írás központi kérdése a „mű-koncepció” koronként változó felfogása és az előadók ehhez való viszonya a korábbi korok zeneművészetének interpretációjával kapcsolatban. A kötet a korhű előadásmóddal foglalkozó irodalom egyik alapműve.
Hammerschlag János, J.S. Bach (Budapest: Kultúra Könyvkiadó Rt, 1926.).
Hammerschlag János, „A zenei díszítések világából” in: Szabolcsi Bence és Bartha Dénes (szerk.), Zenetudományi Tanulmányok I. (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1953), 199–220.
A korában egyedülálló cikk, szerzője témabeli jártasságának ékes bizonyítéka. A barokk kottapéldákkal, díszítéstáblázatokkal illusztrált, világosan szerkesztett írás mai muzsikusokat is megszégyenítő tudással tesz különbséget a disszonáns és konszonáns díszítések között, leírja a főbb ékesítések formáit és a romantikus előadásmódtól különböző használatát. A 20. század közepén Magyarországon uralkodó zenei viszonyok közepette hihetetlenül széles, a különböző nemzeti sajátosságokat is bemutató barokk repertoáron keresztül érzékelteti a szabad és kötött díszítések lehetőségeinek sokféleségét, miközben akkoriban ritka érzékenységgel nyomatékosan szorgalmazza az urtext igényű kották kiadását is.
Ábrányi Kornél: Az orsz. m. daláregyesület negyedszázados története 1867-től 1892-ig (Budapest: Orsz. Magy. Daláregyesület, 1892)
Ábrányi Kornél a 19. századi magyar zenei élet, azon belül pedig a magyarországi dalármozgalom egyik kulcsfigurája. Az 1867-ben megalakult Országos Magyar Daláregyesület alapítója, 1888-ig titkára, aki zeneszerzőként maga is számos művel gyarapította a férfikórusok repertoárját, emellett zeneíróként (pl. a Zenészeti Lapok főszerkesztőjeként) szervezte és a nemzeti irányba terelte a mozgalmat. Máig a legteljesebb és legátfogóbb munka a dalármozgalomról, mely kiindulópontnak számít a téma feldolgozásához, annak ellenére, hogy bizonyos megállapításai (pl. a dalármozgalom nemzeti motivációjával kapcsolatban) kritikával kezelendők. Ábrányi könyvében kronologikusan mutatja be a mozgalom történetét, számos olyan levelezést és jegyzőkönyvet felhasználva, melyek jelenleg nem állnak a kutatók rendelkezésére, így közvetetten megőrizve néhány primér dokumentumot.
Harnoncourt, Nikolaus, A beszédszerű zene, ford. Péteri Judit (Budapest: Editio Musica Budapest, 1989).
Az ausztriai megjelenése után hét évvel Péteri Judit csembalóművész-zenetudós fordításában magyarul is közreadott kötet az 1978-ban Karasszon Dezső orgonaművész elhivatott fordítói munkájának köszönhetően Magyarországon is napvilágot látott Donington-mű, A barokk zene előadásmódja után a második magyarok számára anyanyelven is elérhető alapmű a régizene-játszás témakörében. A három nagyobb részre tagolt könyv egyes fejezeteiben a méltán világhírű előadóművész számos fontos gondolatot oszt meg az olvasóval saját, a régizenélés területén úttörő kezdeményezéseiből leszűrt tapasztalataiból a régi hangszerek használatával, a régebbi korok zenekari gyakorlatával és a különböző nemzetekhez, zeneszerzőkhöz kötődő előadói stílusokkal kapcsolatban. Harnoncourt alapvető, korszakalkotó és örökérvényű megfigyeléseit azonban legfőképpen az első, A zene és az interpretáció kérdéseiről szóló rész tartalmazza, ahol a zene életünkben betöltött, korszakonként változó szerepét, a zenélés, a zenészképzés és a zeneértés általános érvényű kérdéseit sorra véve támasztja alá a régi hangszeres előadásmód újjáéledésének létjogosultságát és modern kori kialakulásának szükségszerűségét.
Harmat Artúr, „Hazai katolikus egyházi zenénk ezer éve” in Batizi László dr. (szerk.) A magyar muzsika hőskora és jelene, (Budapest: dr. Pintér Jenőné, 1944), 224 –301.
Azon túl, hogy a szerző, írása címének megfelelően a magyarországi katolikus egyházi zene felvirágzásán munkálkodó karnagyok és egyházi vezetők almanachját kínálja az elmúlt ezer évre visszatekintve, dolgozata a hazai régizene-játszás történetéhez is hasznos adalékokkal szolgál. Az egyházi zene kívánatos fejlődési irányát ezzel kijelölve, üdvözli a németországi Cecília Egyesületek törekvéseit és az Országos Magyar Cecília Egyesület megalakulását, aminek hazai vezetőiről és az egyesület zenei törekvéseiről is részletesen ír. Az egyházi zene megújítása érdekében a reneszánsz kórusmuzsikához visszanyúló, s azt példának tekintő új irányzat által reméli a templomi zene fellendülését és eltávolodását a szerinte „egyháziasság” szempontjából erősen kifogásolható bécsi klasszikusok – Mozart, Haydn, Schubert – liturgiához nem illő, „túlvíg, túlkedélyes”, „gyerekes” és „tréfás” muzsikájától. A hazai régizene-játszásban a 20. század elején legaktívabban részt vevő kórusok – Palestrina Kórus, Budapesti Kórus, Budapesti Ének- és Zenekar Egyesület – vezetőinek Harmat írásában összegyűjtött listája és az együttesek repertoárjának felvázolása a kutatáshoz is sok támpontot ad.
Haskell, Harry, The Early Music Revival. A History (London: Thames and Hudson, 1988).
A modern kori régizenei mozgalom kialakulásáról szóló irodalom egyik legfontosabb alapműve, amely Európától Amerikáig a 19. századtól kezdve időrendben és műfajok szerinti bontásban mutatja be az irányzat kialakulásában meghatározó szerepet játszó személyiségeket, együtteseket és a hozzájuk köthető eseményeket. A régizenélés útját a romantika zeneéjével kapcsolatos próbálkozásokig követő könyv a mozgalom kezdeteitől a régizene-játszás elterjedését elősegítő és népszerűsítő tényezőkről szólva fontos fejezeteket szentel a neoklasszikus zeneszerzők, a hangfelvétel-technika, a médiaprodukciók és a barokk színjátszás újrafelfedezése témakörének is, miközben nem kerüli ki az irányzattal kapcsolatos fenntartásokat, ízlésbeli különbségeket és a hangzásrekonstrukciók modern kori legitimitását érintő, vitaalapot szolgáltató és nehezen eldönthető kérdéseket sem.
Legánÿ Dezső, A magyar zene krónikája (Budapest: Zeneműkiadó Vállalat, 1962).
Molnár Imre (szerk.), A magyar muzsika könyve (Budapest,1936).
Sherman, Bernard D., Inside Early Music: Conversations with Performers (New York: Oxford University Press,1997).
Kötetének alcíméhez híven a szerző összesen húsz interjú keretében szólaltatja meg a modern kori régizene-játszás elismert szakértőit. A beszélgetések idején már a zenetörténet gregoriántól a romantikáig terjedő szélesebb idősávjában is értelmezhető korhűségre törekvő irányzatok olyan meghatározó énekes és hangszeres képviselőinek gondolatait, véleményét ismerhetjük meg a szerkesztő jóvoltából, mint a korai korszakok specialistái közül Marcel Pérès, Christopher Page, Paul Hillier, Rinaldo Alessandrini, Andrew Laurence-King; a barokk zene historikus előadóinak sorából John Butt, Gustav Leonhardt, Anner Bylsma, William Christie; a klasszikus és romantikus stílus tekintetében pedig Malcolm Bilson, Roger Norrington és Sir John Eliot Gardiner. A zenei stíluskorszakok szerint négy részre tagolt kötet minden fejezetének végén egyúttal válogatott diszkográfia, az érdeklődők számára további olvasásra ajánlott tematikus irodalomjegyzék és az előadói gyakorlat fontos kérdéseit érintő összegző gondolatok, elmélkedések is találhatók.
Staud Géza (szerk.), A Budapesti Operaház 100 éve (Budapest: Zeneműkiadó, 1984.).
Szabolcsi Bence, A magyar zene évszázadai II. kötet (Budapest: Zeneműkiadó, 1959).
Watchhorn, Peter, Isolde Ahlgrimm, Vienna and the Early Music Revival, (New York: Routledge, 2016).
Hiánypótló monográfia az ausztriai régizene-játszás mindeddig kevéssé kutatott kezdeteinek egyik legfontosabb, mára elfeledett művészegyéniségének életéről és tevékenységéről. Isolde Ahlgrimm csembaló- és fortepiano-művész, hangszergyűjtő férjével Erik Fialával együtt Josef Mertin mellett a legelsők voltak Ausztriában, akik a historikus előadásmód és a régi hangszerek iránti érdeklődésükkel a régizenélés alapjait az országban megteremtették. Ahlgrimm már a harmincas évektől kezdve rendszeresen adott fortepiano- és csembalókoncerteket, az 1937-től csaknem húsz évig rendszeres koncertsorozata a Concerte für Kenner und Liebhaber pedig később világhírű régizenészek közül olyan művészeket is vonzott, mint Gustav Leonhardt, Jörg Demus, Paul Badura-Skoda, a Harnoncourt-házaspár vagy Eduard Melkus. Férje gyűjtőszenvedélyének köszönhetően ez a zenei szalon egyben lehetőséget adott érdeklődő hangszeres művészeknek, hogy az Ahlgrimm-Fiala Amati Orchestra keretein belül eredeti, vagy eredeti állapotukra visszaépített régi olasz hangszereken, a korban egyedülálló módon régi historikus hangolásmóddal (A=415Hz-en) is kísérletezhessenek. A korában szakmai körökben méltán elismert művésznő volt az első, aki klasszikus koncertjein eredeti 18. századi fortepianókon játszott. A könyv mellékleteiben megtalálható Ahlgrimm terjedelmes diszkográfiája, koncertjeinek (köztük budapesti fellépései is) teljes listája, az Amati Orchestra névsora, hangszereik dokumentációja és a művésznő írásainak, megjelent előadásainak bibliográfiája is. Isolde Ahlgrimm nem csak Magyarországon adott koncertjei, hanem oktatói tevékenysége révén is kapcsolódik a hazai régizene-játszás kezdeteihez. Az ő csembaló-osztályába járt ugyanis Pertis Zsuzsa, a Liszt Ferenc Kamarazenekar alapító tagja, az 1968-as brugge-i csembalóverseny 2. helyezettje, az első magyar származású muzsikus, aki bécsi tanulmányai végén diplomát szerzett ezen a hangszeren) és Szilvássy Gyöngyvér, a Collegium Musicum Budapest csembalistája is, aki pedig 1972-ben a lipcsei Bach-versenyen ért el 3. helyezést.
Zádor Anna, Bakó Zsuzsanna (szerk.), A Historizmus művészete Magyarországon: művészettörténeti tanulmányok (Budapest: Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Intézet, 1993).
Átfogó kötet a magyarországi historizmus formáiról a képzőművészetben. Első esszéiben a historizmus fogalmát, jellegét, művészettörténetben elfoglalt helyét tárgyalják a szerzők, míg a későbbi fejezetek műfajok szerint vizsgálják az irányzat hazai megjelenési formáit. Ennek megfelelően építészeti, szobrászati és festészetről szóló írásokat is egyaránt találunk a gazdag épanyaggal is illusztrált és komoly bibliográfiát is tartalmazó, értékes kötetben.
Hangszertörténet
Bali János, A furulya (Budapest: Editio Musica, 2007).
A maga nemében példátlan és egyben példaértékű könyv ezzel a zenélés kezdeteitől máig népszerű hangszerrel kapcsolatban, magyar nyelven első ízben, az elérhető információk (magyar nyelvterületen folytatott kutatásokkal is kiegészített) teljes és átfogó tárházát nyújtja. A hangszerspecifikus tudnivalók (akusztikai jellemzők, fogástáblázatok, hangszertörténet, hangszerkészítés) áttekintése mellett az egyes zenetörténeti korszakok stílusát, hangszerállományát más hangszercsaládokra kiterjedően is vizsgálja. Minthogy korszakonként az ismert hangszeres előadók személyére és a kor előadói gyakorlatára vonatkozó adatokat is közli, a 20. századhoz érve a régizene-játszás kialakulásában meghatározó szerepet játszó legfontosabb külföldi és hazai előadókat és együtteseiket is felsorolva egyben naprakész adatokkal szolgál a furulyaoktatás mai helyzetéről és az ebben egymást követő művész-tanár generációk régizene-játszás iránti elkötelezettségének mértékéről is. A kötet a hazai historikus együttesek kialakulásának és személyi összetételének kutatásához is hasznos kiindulási alapokat nyújt.
Elek Szilvia, A csembaló reneszánsza Magyarországon a 20. század kezdetétől napjainkig (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, DLA disszertáció, 2019.).
Elek Szilvia csembalóművész-tanár dolgozata saját hangszerének szemszögéből tekinti át a hazai régizene-játék történetét egészen a közelmúltig. A kétrészes dolgozat a nemzetközi régizene-kutatás kezdeteitől vázolja a hangszer történetét, különböző modern és historikus formáit, azok megszólaltatásának különbségeit és a csembalóval kapcsolatba hozható legfontosabb előadóművészeket. Míg a dolgozat második része leginkább a csembalóra írt modern kompozíciókra koncentrál, a dolgozat első felében és a függelékben a hazai régizene-játszás történetének kutatása szempontjából is kifejezetten hasznos információk találhatók: a szerző itt a rendelkezésre álló adatok alapján időszakonként listázza a magyarországi régizenei koncerteket, előadókat, együtteseket és a külföldi vendégművészeket is. Külön alfejezetek szólnak a legjelentősebb hazai csembalóművész-tanárok munkásságáról, a hangszeroktatás mai helyzetéről, személyi és tárgyi feltételeiről, emellett a szerző a fontosabb magyarországi tematikus fesztiválokat, kurzusokat is megemlíti. A régizenei kamaraprodukciók nem billentyűs résztvevőinek bemutatásával Elek Szilvia dolgozata a csembalójáték hazai történetének összefoglalása mellett a magyarországi régizene-játék további részletes kutatásához is jó kiindulási alapként szolgál.
Mitchell, M. K., The revival of the Baroque violin (Amsterdam: UvA-DARE, 2019).
A Hollandiában élő amerikai származású barokkhegedűs-kutató szerző hangszerének perspektívájából vizsgálja a régizene-játék történetét, amit helyi sajtókutatásai és interjúi révén fontos svájci, holland és amerikai adatokkal egészít ki. A korai francia, angol és német historikus együttesek és követőik hangszerállományára, játéktechnikájára és repertoárjára nézve más forrásokban nem található adatokat is közöl és kitér az első régizenei koncertek fogadtatására, kritikai recepciójára is.
1850–1908
id. Ábrányi Kornél, A magyar zene a 19-ik században (Budapest: Pannonia nyomda, 1900).
Belitska-Scholtz, Hedvig, Somorjai, Olga, Deutsche Theater in Pest und Ofen 1770–1850 (Argumentum)
Bohn, Emil, Hundert historische Konzerte in Breslau 1881–1905 (Breslau: Comissions-Verlag von Julius Hainauer, 1905).
Az európai régizene-játszás történetének kevéssé ismert adatait tartalmazó fontos forrás a breslaui Gesangverein vezetője Emil Bohn tollából. A szerző Mendelssohn lipcsei régizenei tevékenysége által inspirált breslaui munkásságának összefoglalója és a város zenei életében meghatározó szerepet játszó énekegyesület leírása, egyedi történeti koncertjeinek programja, ezek fogadtatása és körülményei egyaránt megtalálhatók a kötetben.
Dobszay László „Solesmes, a cecilianizmus, hagyomány és megújulás” in: Kovács Andrea (szerk.) Hagyomány és megújulás a liturgiában és zenéjében, A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Tanszéke újraindításának 20. évfodrulóján tartott szimpózium előadásai Budapest, 2010. szeptember 8–10. (Budapest: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Kutatócsoport, 2012).
Dörffel, Alfred, Geschichte der Gewandhausconcerte zu Leipzig (Leipzig, 1884).
Az 1884-ben kiadott terjedelmes kötet Lipcse máig legfontosabb zenei intézménye a Gewandhaus történetét mutatja be létrejöttének előzmányeivel és a város zenei életének leaírásával együtt. A könyv fejezetei az intézmény zenekarának korszakai mentén haladnak, ezek meghatározó karmestereinek tevékénységét is bemutatva. A régizene-játszás szempontjából legérdekesebb fejezet Mendelssohn működéséhez köthető, aki híres Máté-passió felújítása mellett az 1840-es években számos Lipcsében rendezett történeti hangversenyével is hozzájárult a régebbi korok zenéinek, zeneszerzőinek újrafelfedezéséhez, megismertetéséhez.
Feder, Georg, Joseph Haydn-Die Schöpfung (Kassel: Bärenreiter,1999).
A kiadó műismertető zsebkönyvsorozatának remek darabja, amely a korszak előadói gyakorlatát kutatók számára is számos hasznos információval és jól csoportosított adatokkal szolgál. A kötet három része közül az első a darab szövegének és zenei felépítésének átfogó, majd pedig tételenkénti részletes elemzését tartalmazza, tárgyalva a kor előadó gyakorlatát is. A második szakaszban találjuk az oratórium keletkezésével, a bécsi bemutató előadások körülményeivel és a mű későbbi nyomtatott kiadásaival kapcsolatos adatokat épp úgy, mint a darab világhóditó útján sorra következő külföldi bemutatóinak helyszíneit és dátumait, és ugyanennek a résznek a végén kapnak helyet a mű kapcsán megfogalmazott korabeli kritikák is. A kötet záró fejezetében az oratórium német és angol szövegkönyve található, amit a függelék bőséges jegyzetanyaga és irodalomjegyzéke követ gazdagabbá téve ezt az igen jól használható, informatív kiadványt.
Franz, Robert, Offener Brief an Eduard Hanslick über Bearbeitung älterer Tonwerke (Leipzig: F.E.C. Leuckart, 1871).
Az 1871-ben Lipcsében megjelent érdekes írásban a szerző, a korszak egyik legismertebb Bach és Händel közreadója, kottaképekkel és részletes magyarázatokkal támasztja alá munkájának Hanslick által kritika alá vett részleteit. Robert Franz itt megfogalmazott kiadói alapelvei jó képet adnak a 19. századi zenei gondolkodásmódról a korábbi korszakok zenéjével kapcsolatban.
Gabriel, Theresia, Winkler, Gerhard J., Phänomen Haydn 1732-1809: prachtliebend, bürgerlich, gottbefohlen, crossover[Ausstellung, Eisenstadt, 31. März bis 11. November 2009] (Eisenstadt: Schloss Esterhazy Management, 2009).
A fantasztikus kiállításkísérő kötet Joseph Haydn életének szinte minden aspektusáról igyekszik képet adni. Az egyes tanulmányokból megismerhetjük a szerző életkörülményeit, Eisenstadt helyi viszonyait, a hercegi palota életrendjét, bútorzatát, az épület részleteit és természetesen Haydn helyi munkakörülményeit is. Fontos fejezetek szólnak ezen kívül egyházi zenéinek helyszíneiről, a színházról, de a mindennapok népzenei világáról is. Haszonnal forgathatók a gazdagon illusztrált kötet Haydn-recepcióról szóló tanulmányai is.
Garratt, James, Palestrina and the German romantic imagination: interpreting historicism in nineteenth-century music(New York: Cambridge University Press, 2002).
James Garratt kötete a németországi zenei historizmussal foglalkozó irodalom egyik fontos kézikönyve. Fókuszában Palestrina műveinek 19. századi, abszolut zeneként való újraértelmezése áll, amit különösen szerencsés és átgondolt koncepció alapján katolikus és református szemszögből külön fejezetekben tárgyal. A historikus mozgalom kialakulását vizsgálva kitér a mitológia és a régi olasz zenei stlíusok a romantikusok általi idealizált felfogására és egyidejűleg ezeknek az új egyházi kompozíciók eredetisége iránti elvárásokkal való ütközésére. Külön fejezeteket szentel a német historizmus legfontosabb képviselőinek munkásságának és a távolabbról érintett híres zeneszerzők (Liszt, Bruckner, Wagner) műveiben fellelhető historizmusra utaló részletek vizsgálatának. Ilyen módon a leghíresebb, Mendelssonhoz köthető „újraélesztési” törekvések említésén túl találkozhatunk olyan, historikus érdeklődésük kapcsán jóval szűkebb körben ismert zeneszerzőkkel, egyházi együttesvezetőkkel, mint a heidelbergben működő Thibaut, Spohr, Nicolai, Winterfeld, Grell, Bellerman vagy Proske.
Isoz Kálmán, A Pest-Budai Hangászegyesület és nyilvános hangversenyei (1836–1851) (Budapest, 1934).
A rövid tanulmány fontos adatokat tartalmaz az 1836-ban alakult egyesület működéséről, annak tagságáról, vezetőiről és fellépéseinek repertoárjáról is. Az 1846-tól Mátray Gábor főigazgató vezetésével működő intézmény számos oratóriumelőadásnak is otthont adott. Isoz írása az ezek kapcsán felmerülő nemzetiségi, nyelvi kérdéseket érintő diskurzusokon keresztül a korszak zenei egyesületeinek főbb problémáiról is hű képet ad.
Isoz Kálmán, Buda és Pest zenei művelődése (1685–1873) I. kötet (Budapest: Magyar Népszínházi Bizottmány, 1926).
Hanslick, Eduard, Geschichte des Concertwesens in Wien (Wien: Wilhelm Braumüller, 1869).
Jól használható kötet a híres zenekritikus tollából, melyben a Gesellschaft der Musikfreunde megalakulása előtti időszak bécsi hangversenyeiről, előadóiról és azok régebbi korok zenéit is magában foglaló repertoárjáról is hű képet kaphatunk.
Kelly, Elaine, „Evolution versus Authenticity: Johannes Brahms, Robert Franz, and Continuo Practice in the Late Nineteenth Century” 19th-Century Music 30/2, 182–204, 2006.
A tanulságos cikkben Brahms, Chrysander és Robert Franz közreadói tevékenységén keresztül képet kaphatunk a 19. századi gondolkodásmódról a korábbi korok zenéivel kapcsolatban. A szerző jól válogatott idézetekkel is alátámasztva mutatja be a hangszerelésre, continuo-kidolgozásra vonatkozó döntések sorozatát, melyekkel kapcsolatban a Bach- és Händel összkiadás szerkesztőinek, e kivételes munka egyedi természeténél fogva a kezdetektől véleményt kellett formálniuk.
Kier, Herfried, Raphael Georg Kiesewetter (1773-1850) Wegbereiter des musikalischen Historismus (Studien zur Muiskgeschichte des 19. Jahrhunderts, Bd.13.) (Regensburg: Gustav Bosse Verlag, 1968).
Hiánypótló monográfia Bécs amatőr zenei életének egyik meghatározó szereplőjéről a 19. század első felében. Kiesewetter a hadügyminisztériumi titkáraként egyben a császéárváros egyik legkeresettebb amatőr basszusénekesei és fuvolistái közé számított. Ebben a minőségében számos oratóriumelőadás szólistája is volt. A régebbi korok zenéje iránti érdelkődése komolyabb kutatásokra, gyűjtőmunkára is sarkallta, melyek eredményeit zenetörténeti, zeneelméleti írásokban is közreadta. Híresek voltak 1816 és 1842 között tartott, főleg vokális zenére fókuszáló házikoncertjei, melyek különleges reperotárját és a közreműködők listáját is megtalálhatjuk Kier könyvének függelékei között.
Major Ervin, Mihalovich Ödön (Budapest: Stadium Sajtóvállalat Rt., 1929).
A leginkább a Zeneakadémia igazgatójaként ismert Mihalovich Ödön pályájáról a Muzsika folyóirat 1929-es 5. számában külön nyomatként is megjelenő írásból megismerhetjük zeneszerzői munkásságát, műveinek fogadtatását és a korszak legnagyobb zenész-egyéniségeihez, Liszthez, Bülowhoz és Wagnerhez fűződő baráti kapcsolatain keresztül zenei hitvallását is. A számos hangversenybeszámolót is tartalmazó rövid életrajz több híres énekes és hangszeres előadóművész hazai fellépéseiről is számot ad.
Major Ervin, Bach és Magyarország (Budapest: Zeneműkiadó Vállalat, 1953).
Major Ervin értékes írása igyekszik minden olyan forrásról számot adni, melynek alapján a híres német barokk szerző Magyarországgal kapcsolatba hozható. A Bach-család magyar gyökereit érintő vizsgálódások mellett a 18. és 19. század során hazai hangversenyprogramokban előforduló Bach-műveket és ritka kivételként néhány magyar Bach-tanítvány nevét is listázza. Megtaláljuk még benne ezeken kívül a 19. századi magyar nyelvű lexikoncikkeket és a Bach családra hivatkozó elméleti írásokat is. ezen felül szó esik hatásáról az egymást követő zeneszerző-generációkra és a hazai egyházi énekes repertoárra egyaránt. A könyvet egy Bach-repertórium is gazdagítja.
Pandi, Marianne, Schmidt, Fritz (szerk.) „Musik zur Zeit Haydns und Beethovens is der Pressburger Zeitung” in: Das Haydn Jahrbuch 8 (1971) 165- 266.
Perger, Reichard von, Hirschfeld, Robert, Geschichte der K. K. Gesellschaft der Musikfreunde in Wien (Wien: Direktion der K. K. Ges. der Musikfreunde, 1912).
A kötetben Richard von Perger a nagymúltú bécsi zenei egyesület történetét dolgozza fel annak megalakulásától az 1900-as évekig. Az egyesület iskolájának fellépéseit, az oktatók működését és a nyilvános koncerteket is részletesen feldolgozó munka számos régizenei hangversenyről, oratóriumestről is tudósít, melyek hagyománya voltaképpen folyamatos maradt a van Swieten báró által kezdeményezett 18. századi „régizenei” összejövetelek óta. A régizene-játszás kutatásához elengedhetetlen segédlet a könyv függelékében összegyűjtött, 1815-től listázott hangversenyek és programok részletes leírása.
Sebestyén Ede, József nádor és Pavlovna Alexandra bevonulása és ünneplése Pest-Budán 1800-ban (Tanulmányok Budapest Múltjából VII.) (Budapest, 1946)
Részletgazdag, korabeli sajtóforrások alapján összeállított leírása az 1800-as év legfontosabb zenei történéseinek, melyek között kiemelkedő helyet foglal el Haydn: Teremtés című oratóriumának Budavári bemutatója. József nádor és felesége utazásának, magyarországi programjainak és ünneplésüknek szinte napról napra követhető színes leírását adja Sebestyén rövid, de tartalmas kötete.
Sas Ágnes, „Pozsony és Pest-Buda: a fővárosváltás körülményei és hatása a zenei élet különböző területein” Szalay Olga (szerk.) Tükröződések Ünnepi tanulmánykötet Domokos Mária tiszteletére (Budapest: L’Harmattan-Könyvpont Kiadó, 2012), 635–653.
A remek irodalomjegyzékkel ellátott tanulmány bemutatja és összehasonlítja Pozsony és Pest-Buda zenei életét, annak különböző színtereit és résztvevőit. Kitér a zenés színházak működésére és a nyilvános koncertek műfajának kialakulására is azok előzményeivel együtt. A főúri zenei együttesek és a mecenatúra változásait is elemző írás fontos információkkal szolgál a hazai zenei élet egy kritikus időszakáról és a fővárosváltás következményeiről.
Sigerus, Emil, Chronik der Stadt Hermannstadt 1100–1929 (Hermannstadt, 1930).
Sz. Farkas Márta, Bartalus István (A Múlt magyar tudósai) (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1976).
Nagyon hasznos életrajz, amely a régebbi korok zenéjének egyik avatott kutatóját, a korszak egyik legelső zenetudósát és munkásságát mutatja be. A Zenészeti Lapok kritikusaként is működő Bartalus, aki a magyar zene ügyét és a népdalgyűjtés fontos feladatát is magáénak érezte, zenetudományi írásaival, lényeglátó kritikáival és nem utolsó sorban zenefilozófiai értekezéseivel hű képet ad a 19. század második felének zenei életéről.
Temperley, Nicholas, Haydn: The Creation, Cambridge Music Handbooks (New York: Cambridge University Press, 1991).
A kézikönyv a mű és keletkezési körülményeinek átfogó ismertetése mellett a korabeli oratóriumkultusz bécsi és angliai történetét is vázolja miközben a Teremtés fontosabb európai és tengerentúli bemutatóit is listázza. A kötet hetedik fejezetében 19. és 20. századi zenekritikák a régizene-játszás kutatásának szempontjából különlegesen értékes részletei találhatók.
Tinódi Sebestyén és a régi magyar verses epika: a 2006. évi budapesti és kolozsvári Tinódi-konferenciák előadásai (Kolozsvár: Kriterion, 2008).
A húsz értékes tanulmányt tartalmazó konferenciakötet egy fontos, hiánypótló munka, mely igyekszik a híres lantos-énekmondó életművét a lehető legszélesebb kontextusban vizsgálni. Ezt elősegítendő találhatunk a kötetben hangszertörténeti, életrajzi, zenetörténeti, történelmi és irodalomtörténeti írásokat is. Ezekben Tinódi művei korának, kortársainak és a 16. századi történelmünk eseményeit, alkotásait mai szemmel elemző tudósok nézőpontjából más-más jelentéskörrel gazdagodnak, így a kötet nagyban hozzájárul a korszak legkedveltebb műfaja, a históriás ének jelentőségének és funkciójának teljeskörűbb megértésehez.
Tóth Árpád, „Majmolás vagy civilizációs fölzárkózás? A reformkori pesti egyesületek, mint a nyugati minták követői” in: Történelmi Szemle 2017/3.
Várnai Péter, „Mátray Gábor élete és munkássága a szabadságharctól haláláig”, in: Szabolcsi Bence és Bartha Dénes (szerk.) Zenetudományi Tanulmányok IV (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1955), 163–209.
A Mátray Gáborról szóló két részben közreadott életrajzi tanulmány a hazai zenetudomány egyik legelső képviselőjének, kutatójának munkásságát mutatja be naplórészletek és korabeli levelek, visszaemlékezések segítségével. A tanulmány második részéből képet kaphatunk Mátray 1850 utáni működéséről, amelyben a magyar zenetörténet korábbi korszakainak felderítése és népzenei gyűjtései egyaránt fontos szerepet kaptak. Az1859-ben saját átírásában megjelentetett Tinódi-énekekkel kapcsolatos kutatásai e tanulmányban is fontos helyet foglalnak el, s egyben a hazai régizene-játszás kezdeteit is jelentik, mivel a Mátray által újra felfedezett 16. századi kódexek zenei anyagát a Hangászegyesületi Zenede növendékeivel koncerten is bemutatja. Várnai Péter hiánypótló írásából a 19. századi zenetörténetek egyik, a hazai zenei historizmus szempontjából is meghatározó egyéniségét sokoldalú tevékenységének és publikációinak tükrében ismerhetjük meg.
Watzatka Ágnes „Liszt Ferenc és a Budai Egyházi Zeneegyesület” in: Kovács Andrea (szerk.) Hagyomány és megújulás a liturgiában és zenéjében, A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Tanszéke újraindításának 20. évfodrulóján tartott szimpózium előadásai Budapest, 2010. szeptember 8–10. (Budapest: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Kutatócsoport, 2012).
A tanulmány Liszt Ferenc és a Budai Ének- és Zeneakadémia elődje A Budai Egyházi Zeneegyesület kapcsolatát mutatja be egyúttal feltárva Lisztnek a Cecilianizmus hazai népszerűsítésére, elterjesztésére irányuló korai törekvéseit is. Ez utóbbi mozgalom a zenei historizmus egyik intézményes képviselőjeként Magyarországon is fontos szerepet játszott a régebbi korok zenéjének megismertetésében, s így áttételesen elősegítette a későbbi régizene-játszás iránti érdeklődés kialakulását is.
Wiora, Walter, Die Ausbreitung des Historismus über die Musik (Studien zur Muiskgeschichte des 19. Jahrhunderts, Bd. 14.) (Regensburg: Gustav Bosse Verlag, 1969).
Értékes konferenciakötet a zenei historizmus kutatói számára. A mozgalom kialakulásának zeneesztétikai, zenetörténeti kérdéseit és azok kontextusát is tárgyaló előadások és kerekasztal-beszélgetés-leiratok szerzői és résztvevői között a kor olyan meghatározó zenetudósait találjuk, mint Bernhard Meieer, Carl Dhalhaus, Walter Kolneder vagy a kötet szerkesztője Walter Wiora.
Wüllner, Franz, Chorübungen der Münchener Musikschule (Ackermann, 1877).
A Hans Koessler által Magyarországon is bevezetett és elterjesztett Franz Wüllner-féle oktatási metódus tankönyve, melyre a Zeneakadémián Koessler éppen olyan fontos tananyagként tekintett, mint a Zenedében Hammerschlag János, aki az intézmény karének-oktatása és saját kórusa a Budapesti Motett és Madrigál Társulat hangképzésének megalapozása céljából is e gyakorlatokat használta. A háromkötetes tankönyv azon túl, hogy nagyobbrészt reneszánsz és barokk példákra épít, az énekelt szöveg hangsúlyos és hangsúlytalan szótagjainak tudatos énektechnikai megkülönböztetését is kiemelten tárgyalja. A preromantikus művek előadásában tehát a beszédszerű, retorikus elemek fontosságát tudatosítja, s ezzel a régi korok előadói gyakorlatára támaszkodva annak a romantikus kóruséneklés melletti továbbélését is elősegíti.
1908–1970
Ábrahám Mariann, Varró Margit és személyének korszakalkotó jelentősége (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, DLA dolgozat, 2003.).
A 20. század első felének meghatározó zongoraművész-pedagógusáról szóló átfogó kutatásokra építő dolgozatból tudomást szerezhetünk Varró Margit érdeklődéséről a régebbi korok elfeledett zenéje és hangszerei iránt. Tanítványok visszaemlékezései alapján a szerző rámutat, hogy a barokk nagy mestereinek művei oktatási programjának is szerves részét képezték, Wanda Landowskával is személyes kapcsolatban állt, sőt növendékeit az akkoriban még igencsak különleges ritkaságnak számító csembaló hangzásával is megismertette. 1909-ben Varró nevéhez fűződik az első magyar előadó által szervezett, csembalómuzsikával illusztrált zenetörténeti hangversenysorozat is. A II. világháború elől emigrációba kényszerülő művész amerikai éveit is végigkíséri a régebbi korok zenéjének értő előadása, kutatása, így elévülhetetlen zongorapedagógiai érdemei mellett előadói életműve a hazai régizene-játszás hazai történetében is fontos helyet foglal el.
Barna Péter, Bartók és a csembaló, egy különös találkozás története (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, szemináriumi záródolgozat, 2005. május, átdolgozva 2015).
Értékes dolgozat, amely a Bartók-szakirodalom és a hangszertörténeti szakmunkák átfogó ismeretére alapozott kutatás nyomán mutatja be Bartók megismerkedését ezzel az akkoriban még igen ritkán hallható hangszerrel, felvázolva egyúttal az ehhez őt hozzásegítő muzsikusokkal való találkozásait és azok körülményeit is. A végül valószínűleg Angliában létrejött „különös találkozás” lehetséges hazai előzményeinek időpontját és helyszíneit latolgatva Barna Péter egyúttal rövid áttekintést nyújt a 20. század első felének hazai régizenei törekvéseiről és az ezekben meghatározó szerepet játszó művész-tanár egyéniségek szakmai munkájáról is.
Barth Márta, Ispánki Ferenc (szerk.), A Fodor Zeneiskolától a Tóth Aladár Zeneiskoláig. Jubileumi emlékkönyv (Budapest: Tóth Aladár Zeneiskola, 2003).
Bartha Dénes, „A magyar Haydn-kutatás eredményei és jövő feladatai” in: Bónis Ferenc (szerk.), Magyar Zenetörténeti Tanulmányok, Szabolcsi Bence 70. születésnapjára (Budapest: Zeneműkiadó, 1969), 179–190.
Berlász Melinda (szerk.), Kósa György 1897–1984 (Budapest: Akkord Zenei Kiadó Kft. 2003).
Breuer János, Negyven év magyar zenekultúrája (Budapest: Zeneműkiadó, 1985).
Dalos Anna, Tudós nő a Horthy-korszakban: Prahács Margit (1893-1974) (Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet, Eötvös Loránd Kutatási Hálózat, 2021).
A zenetudós, zenetörténész munkásságát összefoglaló monográfia-füzet hasznos segédanyag a 20. első felének zenei életéhez. A Zeneakadémia könyvtárigazgatójaként is működő Prahács Margit külföldi tanulmányait és szerteágazó oktatási és zenekritikusi tevékénységét is bemutató írásban mellékletként megjelent zeneesztétikai írásainak, kritikáinak, recenzióinak bibliográfiáját is megtaláljuk.
Fonó Erzsébet, „Gát József öröksége”, Parlando (1977/10), 22–26.
A Gát József halálának tizedik évfordulója alkalmából született megemlékező cikk a hazai régizene-játszás egy különleges és fontos aspektusáról ad hírt. A főként Gát pedagógiai munkásságára fókuszáló írás végén, annak mintegy témájához szorosan nem tartozó, Gát sokoldalúságát illusztráló „ráadásként” Georg Malcolm világhírű csembalista emlékező sorait olvashatjuk, amelyben egy, a két művész baráti kapcsolatának kiindulópontjául szolgáló találmányról is szó esik. Malcolm az írásban a Gát József által kifejlesztett és szabadalmaztatott csembalóba építhető hangerősítő rendszert a létező „legkielégítőbb csembaló-erősítésként” írja le. Az azóta sajnos a feledés homályába veszett találmánnyal kapcsolatos véleményét alátámasztva Malcolm minden magyarországi koncertjét a Gát József tulajdonát képező, saját fejlesztésű hangszerén adta. A megemlékezésből Gát korát megelőző gondolkodásmódjáról, kísérletező kedvéről és kreativitásáról kaphatunk képet, ahogyan az egyre nagyobb befogadóképességű koncerttermekben a hangerő szempontjából limitált barokk hangszerek hangzásvilágának felélesztése érdekében próbált művészi értelemben is vállalható minőségű kompromisszumokat találni.
Kovács János, „I Musici di Roma Budapesten”, Muzsika I/5. (1958. május 1.), 39–40.
Kovács Sándor, A renaissance zenéjéről, in: Molnár Antal (szerk.), Kovács Sándor Dr. Hátrahagyott zenei írásai (Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 1926).
Rövid, de tartalmas írás a Fodor-Zeneiskola tudós zeneművész-tanárának tollából. A reneszánszról szóló előadásainak bevezetőjéül szolgáló szöveg korszakolásával, beosztásával egyrészt a szerző széles körű tájékozottságról tanúskodik a tárgyalt korszakot illetően, emellett azonban fontos adatokat nyújt az előadásain megszólaltatott művekről, az énekes előadókról és a bemutatón szereplő billentyűs hangszerről (clavicembalo).
Kroó György, Rácz Aladár (Budapest: Zeneműkiadó, 1979).
Malina János, „Nyitott szellem egy zárt országban”, Muzsika 57/1 (2014), 16–18.
A Gát József századik születésnapja alkalmából megjelent megemlékezés rövid, de tartalmas összefoglalója a méltatlanul kevés alkalommal említett művész-pedagógus életútjának és munkásságának, aki a második világháború után elsőként kezdett foglalkozni a régebbi korok billentyűs hangszereivel és azok játéktechnikájával. Régizenei érdeklődésének e cikkben is felsorolt ékes bizonyítékai közé tartoznak a közreadásában halála után megjelentetett, az urtext kottakép igényével fellépő Couperin-összkiadása, a korábban szerkesztett, C. Ph. E. Bach egyes fantáziáit tartalmazó kiadványa, a hatvanas évektől megjelenő csembaló és klavikord szólólemezei és az 1964-ben napvilágot látott, de máig is érvényes, szakmailag megalapozott információkra építő, hiánypótló és átfogó kötete A zongora története is.
Molnár Antal (szerk.), Kovács Sándor Dr. hátrahagyott zenei írásai (Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 1926.)
Németh Zsombor, „Jemnitz Sándor és a régizene” (Az „Évfordulók nyomában” című zenetudományi konferencián, 2013. december 5-én, Budapesten elhangzott előadás szerkesztett változata).
A 20. század egyik jelentős zeneszerzőjének, zenekritikusának régizenéléssel való kapcsolatáról és véleményéről szóló izgalmas tanulmány. Az írás vázolja Jemnitz ízlését döntően befolyásoló, külföldi tanulmányai és koncertélményei során összegyűjtött tapasztalatait és a hazai zenekritikáiból elénk táruló régizenéléssel kapcsolatos véleményét, illetve élete során annak változásait. Fontos írás a 20. század első felének hazai régizenei koncertjeiről és azok Jemnitz kritikáiból leszűrhető hatásáról.
Németh Zsombor, „Lichtenberg Emil és együttesei”, Magyar Zene LII/4, 2014. november, 461–477.
Hiánypótló összefoglaló tanulmány a 20. század első felének méltatlanul elfeledett együttesvezető karmesteréről, aki a korszakban egyedülálló tematikus előadásaival és oratórium-bemutatóival a barokk és klasszikus kor halhatatlan mestereinek monumentális, akkoriban Magyarországon még egyáltalán nem játszott műveivel ismertette meg a koncertek közönségét. A második világháború végéig működő Budapesti Ének- és Zenekar Egyesület hozzávetőlegesen kétszáz tagot számláló lelkes amatőr együtteseinek Németh Zsombor írásában összegyűjtött repertoárlistáján több Bach kantáta és Händel oratórium hazai bemutatója mellett néhány Schütz kompozíció, sőt Monteverdi Orfeójának első magyarországi előadása is szerepel. A tanulmány Lichtenberg munkamódszerével és az együttes működésével kapcsolatban is értékes információkkal szolgál és a rendelkezésre álló információk alapján számot ad Lichtenberg életútjáról, hazai és külföldi tanulmányairól és az 1910-es évektől 1944-ig tartó aktív együttesvezetői munkásságáról, melynek a háború befejezése előtti nyilas terror vetett véget.
Ozsvárt Viktória, Francia kapcsolat: Haraszti Emil (1885-1958) pályaképe (Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet, Eötvös Loránd Kutatási Hálózat, 2022).
A rövid kötet áttekintést nyújt a frankofón műveltségű zenetörténész életéről, aki francia kapcsolatai és a Schola Cantorum nevű régizene-oktatással foglalkozó párizsi intézményről szerzett franciaországi tapasztalatai révén a Nemzeti Zenede igazgatójaként nagyon sokat tett a két háború közötti időszakban a hazai régizene-játszás elősegítéséért. A kötet ugyan munkásságának nem erre az aspektusára fókuszál, írásaiból viszont jól használható bibliográfiát kínál.
Pándi Marianne, „Kósa-bemutató a Bartók Kamarazenekar estjén”, Muzsika II/8. (1959. augusztus 1.), 30.
Papp Ágnes, „Rajeczky Benjamin és a Melodiarium Hungariae Medii Aevi” in: Dalos Anna, Ozsvárt Viktória (szerk.), Járdányi Pál és kora (Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 2020), 337–362.
Péteri Lóránt, „Szabolcsi Bence és a magyar zeneélet diskurzusai (1948–1956)”, Magyar Zene, XLI/1 (2003. február), 3–48.
Radnóti Klára, „Zenei matinék a Nemzeti Múzeumban”, Folia Historica XXXIV (2019), 75–102.
A Nemzeti Múzeum 19. sz. közepéig visszavezethető zenei programjainak sorából a tanulmány főként az 1938-ban, Kresz Géza hegedűművész által újjászervezett és útjára indított és 1944-ig nagy sikernek örvendő vasárnapi matinékoncertek jelentőségét emeli ki. A főként régizenei repertoárra épülő kamarazenekari koncertsorozatok hagyománya a háború után Gábry György, a Hangszertár vezetője szervezésében Múzeumi Zenés Esték címmel folytatódott. A későbbiekben a múzeum dísztermében tartott reprezentatív hangversenyekről szólva a szerző által listázott koncertprogramokból megtudhatjuk, hogy ezeken a matinékoncerteken a múzeumi gyűjtemény néhány eredeti hangszerének hangja mellett olyan híres régizene-játszás iránt elkötelezett előadóművészek és együttesek játékában is gyönyörködhetett a hallgatóság, mint Pertis Zsuzsa, Kakuk Balázs, a Collegium Musicum és a Csörsz Rumen István vezette Musica Historica. E koncertek nem csak repertoárjukat tekintve töltenek be fontos szerepet a hazai régizene-játszás történetében: a harmincas években Kresz Géza kamarazenekara volt jószerével az egyetlen, akik a barokk műveket korhűség szempontjából létszámát tekintve adekvát méretű együttessel adták elő.
Rovátkay Lajos, „A régizene magyarországi prófétája – Emléksorok Hammerschlag János (1885 – 1954) halálának ötvenedik évfordulójára”, Magyar Zene 42/2 (2004. május), 185–202.
Konzervatóriumi növendéke, az időközben világhírű Németországban élő csembalóművész-professzor Rovátkay Lajos állít írásában emléket a 20. század első felének egy mára méltatlanul elfeledett rendkívül sokoldalú művészegyéniségének, aki tanárként és kutatóként is az elsők között fordult a régebbi korok zenéjének újrafelfedezése felé. A megemlékezés végighalad Hammerschlag János hihetetlenül gazdag életpályájának vonalán. Elsőként az elismert orgonaművészt és zeneszerzőt ismerhetjük meg, majd 1919-től a Nemzeti Zenede tanáraként, a legfontosabb hazai zenei lapok zenekritikusaként és zeneíróként is tevékenykedő muzsikussal találkozunk. Mint a saját alapítású madrigáltársulatának vezetője, régizenei koncertek aktív résztvevője és a régebbi korok zenei díszítés-gyakorlatlának kutatója pedig korát megelőzve olyan repertoárral és a hozzá tartozó korabeli előadói gyakorlattal ismerteti meg növendékeit és a Zenede koncertjeinek közönségét, amellyel csak évtizedekkel később, a II. világháború után fedeznek majd fel újból a historikus hangszeres gyakorlat hazai úttörői. Hammerschlag Jánost korában egyedülálló érdeklődése a hazai régizene-játék meghatározó, megkerülhetetlen személyiségévé avatja.
Solymosi-Tari Emőke, »Históriai hangversenyek« és »Önképzés igen szép sikerrel«, Magyar Zene XVL/1, 2007. február, 66–78.
Informatív cikk a Nemzeti Zenede 1919-es átszervezéséről, tantervének a párizsi Schola Cantorum haladó szellemű és a régebbi korok zenéjének oktatására nagy súlyt fektető metódusának mintájára való modernizációjáról. Írója kitér a Vincent d’Indy vezetése alatt működő párizsi intézmény és az első, 1905-ben Magyarországra látogató régizenei együttes a Société de Concerts d’Instruments Anciens tagjainak kapcsolatára; a Zenede keretein belül 1922-től hat évig évente megrendezett „históriai hangversenyekről” szólva pedig kihangsúlyozza a hazai koncerteken jórészt először felhangzó művek és a hozzájuk társított tudományos igényű előadások jelentőségét, miközben ezek akadályaként megemlíti a historikus hangzásélményre törekvő koncertek hangszerállományának beszerzésével kapcsolatos nehézségeket. Az e hangversenyek létrejöttében meghatározó szerepet játszó Haraszti Emil és Hammerschlag János tevékenységét méltatva a szerző különösképpen hangsúlyozza Hammerschlag zenetörténet-óráinak jelentőségét és azok régizenei összefüggéseit. Mindemellett az intézmény szerepét a korszak régizenélés iránt elkötelezett amatőr együtteseinek kontextusában is vizsgálva megemlíti a legfontosabb zenei egyesületeket, a Hammerschlag által alapított együtteseket: Magyar Madrigál Együttest, a Madrigál Kórust, a Budapesti Motett és Madrigál Társulatot és a legfontosabb, Lichtenberg Emil által vezetett Budapesti Ének- és Zenekar Egyesület mellett a Csáktornyai Gamauf László által alapított Palestrina Chorus Egyesületet is.
Solymosi Tari Emőke, „A párizsi Schola Cantorum követe – Lajtha László a Nemzeti Zenede tanára” 1-2. rész, Parlando (2007/ 4, 5.), 4/35 – 39, 5/16–22.
A két részben közölt tanulmány világhírű népzenekutató zeneszerzőnk kevéssé ismert oldalát mutatja be: a párizsi élményei nyomán a régebbi korok zenéje iránt elkötelezett muzsikusét, aki a Nemzeti Zenede kamarazenetanáraként az intézmény hasonló érdeklődésű oktatóival dr. Haraszti Emillel, Hammerschlag Jánossal és Kern Auréllal együtt rendszeresen részt vett a Zenede „történelmi hangversenyein” elhangzó preromantikus és régi stílusban írt historizáló művek betanításában és népszerűsítésében.
Somfai László, Bartók Béla klasszikusokat zongorázik (Időszaki kiállítás az MTA Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeumában – kísérőfüzet, Budapest, 1986).
Somfai professzor kiállítás-kísérő tanulmánya egyedülállóan forrás Bartók klasszikus zenei repertoárjával és kottakiadásaival, átirataival kapcsolatban. Amellett, hogy listázza klasszikus hangversenyeit és fennmaradt hangfelvételeit, felsorolja barokk, klasszikus és romantikus szerzők műveinek Bartók által közreadott instruktív kottakiadásait is. A hazai régizene-játszás kutatása szempontjából legérdekesebb és más forrásokban nem említett adatokat azonban a tanulmány Bartók preklasszikus átiratairól szóló részében találjuk, ahol a szerző a Bartók kottatárában található 17. és 18. századi művek korabeli kottakiadványainak részletes leírását is közli. Hasonlóan fontos, s a korhűségre törekvés szempontjából sem elhanyagolható kortörténeti dokumentumok a kísérőfüzet ezt követő részében bemutatott, Bartók urtext-kiadványok iránti igényét megfogalmazó levélrészletek is.
Somfai László, „Bartók J. S. Bach átirata” in: Somfai László, Kottakép és műalkotás (Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 2015), 405–414.
Tallián Tibor, Magyarországi hangversenyélet 1945–1958 (Budapest: MTA Zenetudományi Intézet, 1991). /= Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez 12/.
Tallián professzor tanulmánya fontos adatokkal szolgál a II. világháború után újrainduló zenei élet intézményeivel, és a koncertélet gyakorlati kérdéseivel kapcsolatban. Megtudhatjuk belőle többek között az egyes zenekarok, együttesek újjáalakulásának, elindulásának dátumait, megismerhetjük a zenei élet legfontosabb szereplőit és fellépéseik hozzávetőleges számát. A régizene-játék és tematikus koncertek kutatása szempontjából különösen érdekes információkat nyújt a koncertműsorok összeállítása a tipikus repertoár és a koncertek látogatottsága, fogadtatása tekintetében.
Tallián Tibor, „Szentzene, az egyházi zenélés újjáéledése és likvidálása” in: Tallián Tibor, Magyar képek (Budapest: Balassi kiadó, 2014), 128–142.
Tari Lujza, Iványi-Papp Mónika, Sz. Farkas Márta, Solymosi Tari Emőke, Gulyásné Somogyi Klára, A Nemzeti Zenede (LFZE Budapesti Tanárképző Intézete, 2005).
Az intézmény e könyvben bemutatott története igazgatóinak és híres tanáregyéniségeinek ilyen irányú érdeklődése és munkássága miatt már a 19. század második felétől szorosan összefonódik a hazai régizene-játszás kezdeteivel. Mátray Gábor 1859. március 13-án tartott első „történelmi hangversenyével” veszi kezdetét a történelmi múlt zenei emlékeinek hangzó újraélesztését célzó sorozat, melyet 1867-ben és 1873-ban két hasonló indíttatású „történelmi hangverseny” követ. Ötven évvel később 1922 és 1927 között újfent historikus érdeklődésből kiindulva évente egy-egy „tudományos alapon rendezett históriai hangversenyt” rendeznek, ahol már hellyel-közzel (az akkori idők régi hangszerekről rendelkezésre álló ismeretekre alapozottan) korhűnek gondolt hangszerek is megszólalnak. A külföldi tapasztalataik alapján itthon is meghonosítani kívánt irányzat legfőbb képviselői a Zenede tanárai és igazgatói, név szerint Haraszti Emil, Lajtha László, Kern Aurél és a billentyűs előadóművészként is a régebbi korok korhű előadásmódját kutató és oktató s e témában nemzetközi szaktekintélynek is örvendő Hammerschlag János voltak. A kötet ilyen irányú tevékenységükkel kapcsolatban sok hasznos adatot tartalmaz. Tóth Aladár, „Bartók külföldi útja”, Nyugat XV/12 (1922. június 16.), 830-833.
1970–
Bali János, „A lassú tételekben derül ki, ki az igazi zenész”, Muzsika, 2018. február, 6–9.
Hiánypótló életrajzi interjú a hazai régizene-játszás úttörő generációjának máig is aktív budapesti művész-tanár képviselőjével, aki furulyásként elsőként szerzett Bécsben historikus hangszeres diplomát, majd 1978-ban Ausztriában tanuló kollégáival (köztük Fischer Ivánnal és L. Kecskés Andrással) alakított kamaraegyüttesével a Collegium Musicum Budapesttel az első Brugge-ben rendezett nemzetközi régizenei versenyen is győzelmet aratott. A beszélgetés további karrierjéről, a hazai régizene-játszás szakmai megalapozását célzó pedagógiai tevékenységéről, az irányzat hazai kialakulásáról és nemzetközi kapcsolatairól számos hasznos adattal szolgál.
Feuer Mária, „A régizenétől a Fesztiválzenekarig – Beszélgetés Fischer Ivánnal”, Respublika 1994. szeptember, 72–75.
A világhírű magyar karmesterrel készített interjúból érdekes, mára már kevéssé ismert részletekre derül fény pályája kezdetének régizenei vonatkozásaival kapcsolatban. A beszélgetés során Fischer beszámol az akkoriban induló historikus hangszeres játékmód és a viola da gamba iránti érdeklődéséről és a bécsi karmesterképzős tanulmányai melletti aktív hangszeres régizenei tapasztalatairól is. Beszámolója alapján egy meglehetősen aktív, több évet átfogó régizenész múlt képe bontakozik ki, melynek során szinte minden bécsi historikus együttessel fellépett és olyan meghatározó zenész-kutatók közelében kísérletezhetett Monteverdi, Schütz, Bach és más barokk szerzők műveinek korhű előadásmódjával, mint René Clemencic, Bernhard Klebel vagy Nikolaus Harnoncourt. Elmondása szerint régizenei érdeklődése, időközben kibontakozó karmesteri karrierjével párhuzamosan hollandiai letelepedése során is megmaradt, sőt ilyen irányú hazai (sajnos rövid életű) próbálkozásokra is sarkallta. Az irányzattól való akkori fokozatos elfordulásának, s ezzel kapcsolatban egy életszakasza lezárásának egyik okaként az interjúban a régizenei előadásmód (tulajdonképpen azóta csak fokozódó) divattá válását, kommercializálódását említi.
Kállay Katalin, A régi újraértelmezése – a régizene-mozgalom újjászületése határon innen és túl (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Zenetudományi szak, szakdolgozat, 2018.).
A 2018-ban keletkezett írás kísérletet tesz a magyarországi régizene-játszás kezdeteinek körvonalazására. A szerző főként az irányzat első hazai „fénykorára”, így Czidra László és Németh Pál együtteseire koncentrálva építi fel munkáját, de a hazai régizenélés kialakulásáról szólva említi a II. világháború előtti legfontosabb magyarországi és külföldi elődöket, úttörőket is. Az irányzatot alakító, meghatározó külföldi együttesek és vezetőik felsorolása mellett a hazai történések fontosabb eseményeit kiemelve egyúttal ismert 20. század-végi művészetelméleti és zenetudományi munkákra hivatkozva röviden felvázolja az irányzatról mára kialakult sokszínű képet és ennek kapcsán a mozgalom kialakulását kísérő, elősegítő és meghatározó modern kori esztétikai és ideológiai vitákat, nézeteket is.
Péteri Judit (szerk.), Régi zene. Tanulmányok, cikkek, interjúk 1. (Budapest: Zeneműkiadó Vállalat, 1982).
A Péteri Judit csembalóművész-zenetudós által összeállított tanulmánykötetek a modern kori régizenélés előadói gyakorlatával foglalkozó legelső magyar nyelven megjelent gyűjteményes kiadványok, melyeket újabbak azóta sem követtek. Tartalma nagyon színes és változatos: nyugat-európai szakfolyóiratokban megjelent előadások, cikkek és a régizene-játék úttörőivel készült interjúk fordítása mellett két hazai beszélgetés írott változatát is tartalmazza. Ez utóbbiakban a valaha volt egyik legnagyobb csembalista, Gustav Leonhardt, és a hazai régizenélés egyik legelső és máig leghíresebb képviselője Czidra László beszél a historikus játékmód azóta is aktuális kérdéseiről. Megjelenésekor, a nyolcvanas évek elején a kötet minden bizonnyal számtalan új és hasznos információval szolgált az akkoriban Magyarországon még csak szárnyait bontogató korhű előadásmód iránt érdeklődő zenészek és zenekedvelők számára. A gyűjtemény mai, szintén felbecsülhetetlen értékét pedig az adja, hogy általa bepillantást nyerhetünk az azóta már elterjedt irányzat első képviselőinek gondolkodásmódjába, akkori célkitűzéseikbe és a régizenélés során szerzett tapasztalataikba. Annál is fontosabbak ma ezek az írások és interjúk, mivel a kötet lapjairól hozzánk szólók közül már csak nagyon kevesen vannak az élők sorában.
Péteri Judit (szerk.), Régi zene. Tanulmányok, cikkek, interjúk 2. (Budapest: Zeneműkiadó Vállalat, 1987).
A régizenéléssel kapcsolatos írások és interjúk második kötetének felépítése az előző kiadvány szerkezetét követi. Számos tanulmány szól benne a zenei retorika kérdéseiről, ami az első kötet megjelenése óta eltelt néhány év alatt az irányzat a hangszerkezelés és különböző zenei stílusok előadásmódjának alapvető kérdései mellett a korabeli esztétika mélyebb összefüggéseinek felderítése irányában tett lépéseit is jelzi. A régizene-játszás hazai terjedésének bizonyítékaként ebben a gyűjteményben már több hazai vonatkozású írás is található. Dobszay László a gregorián előadásáról szóló cikke és Somfai László Haydn notációjáról szóló írása mellett két interjú keretei között a kötetben megszólalnak az akkoriban még csak néhány éve működő, első magyarországi barokk együttesek vezetői Németh Pál, Kertész István és Ella István is. A régizenélés hazai története szempontjából mindkét kötet fontos kordokumentumnak tekinthető.
Somfai László, „Ötven év a Haydn kutatásban”in: Magyar Zene 2009/4.