Zene és politika a neoabszolutizmus korában. A dalármozgalom indulása (1850–1867)

A német mintára alakuló kórusok Európa számos országában viszonylag rövid idő leforgása alatt túllépték az egyszerű, önszerveződő éneklés kereteit, és komoly zenei intézményekké nőtték ki magukat. A 19. század közepén Magyarországon is kibontakozott a dalármozgalom, melynek az 1860-as évek második felére már szervezett formája volt, és olyan zenészek támogatását bírta, mint Erkel, Liszt, Ábrányi vagy Mosonyi. Annak ellenére, hogy a század második felében a zenei intézményrendszernek egy lényeges részét tették ki a kórusok, és így a dalármozgalom zenetörténeti jelentősége vitathatatlan, még mindig híjával vagyunk a témával foglalkozó alapkutatásoknak. Nemcsak a kórusokkal kapcsolatos, egyébként sem túl gazdag primer irodalom (Ábrányi Kornél), de a későbbi tanulmányok sem vállalták fel a mozgalom kezdeteit dokumentáló levéltári és egyéb primer forrásanyag áttekintését, és nem történt meg a korabeli sajtó szisztematikus feldolgozása.

Kutatásom a dalármozgalom történetének kezdeti szakaszára koncentrál. Egyfelől szeretném végigkövetni, hogyan lett egy elsősorban műkedvelőket megcélzó mozgalom hivatalosan is megszervezett intézménnyé (lásd országos dalárünnepélyek: 1863 Sopron, 1864 Pécs, 1865 Pest-Buda és 1867 Arad). Másfelől, egy mikrotörténeti megközelítésben azt próbálom feltárni, hogy az 1867-től immár hivatalos keretek között működő Országos Magyar Daláregyesület kórusai milyen intézményi keretek közül indultak, mi az a háttér, amely lehetővé tette, hogy egyes helyeken hamarabb alakuljanak ki és folyamatosabban működjenek dalárdák. Harmadsorban – és kutatásomnak jelenleg ez a fő fókusza – pedig a dalármozgalom és politika közötti kapcsolatot kutatom. Hazánkban a dalármozgalom az 1850-60-as években bontakozott ki, egy politikailag meglehetősen feszült helyzetben, amikor az önkényuralmi rendszer korlátozta a művészeteket, folyamatosan cenzúra alá vetett mindent, és gyanús volt minden összejövetel. Így például Pesten 1851-ben már tekintélyes zenész csoport működött Thill Nándor, lipótvárosi egyházi karnagy körül, akit emiatt a rendőrség folyamatosan zaklatott. Amikor 1854-ben hivatalosan is megalakultak Pest-budai dalárda néven, a férfikórus mellé rendőrbiztost rendeltek, aki gyakran még a próbákon is jelen volt. Hasonló volt az eljárás a Soproni dalfüzérnél is, ahol a budapesti helytartótanács kérésére 1860-tól a helyi rendőrfőnök ellenőrizte folyamatosan az egylet tevékenységét. A dalárdák mellett maga a repertoár is hatósági ellenőrzés alá volt vetve. 1855-ben az első ismert férfinégyes pályázat egyik nyertes darabját például, Lorencz János Petőfi Sándor szövegére írt kompozícióját, a Honfidalt betiltotta a rendőri cenzúra, de még az 1867-es pesti országos dalárünnepély műsorán szereplő egyik kórusmű szövegét a hatóság kérésére meg kellett változtatni. Így végsősoron a kutatásom és disszertációm kérdése: hogyan viszonyult az önkényuralmi rendszer egy olyan zenei mozgalomhoz, amelynek már kezdeteinél – különböző mértékben ugyan, de – jelen volt egy számára rendszerellenes hang.

A német mintára alakuló kórusok Európa számos országában viszonylag rövid idő leforgása alatt túllépték az egyszerű, önszerveződő éneklés kereteit, és komoly zenei intézményekké nőtték ki magukat. A 19. század közepén Magyarországon is kibontakozott a dalármozgalom, melynek az 1860-as évek második felére már szervezett formája volt, és olyan zenészek támogatását bírta, mint Erkel, Liszt, Ábrányi vagy Mosonyi. Annak ellenére, hogy a század második felében a zenei intézményrendszernek egy lényeges részét tették ki a kórusok, és így a dalármozgalom zenetörténeti jelentősége vitathatatlan, még mindig híjával vagyunk a témával foglalkozó alapkutatásoknak. Nemcsak a kórusokkal kapcsolatos, egyébként sem túl gazdag primer irodalom (Ábrányi Kornél), de a későbbi tanulmányok sem vállalták fel a mozgalom kezdeteit dokumentáló levéltári és egyéb primer forrásanyag áttekintését, és nem történt meg a korabeli sajtó szisztematikus feldolgozása.

Kutatásom a dalármozgalom történetének kezdeti szakaszára koncentrál. Egyfelől szeretném végigkövetni, hogyan lett egy elsősorban műkedvelőket megcélzó mozgalom hivatalosan is megszervezett intézménnyé (lásd országos dalárünnepélyek: 1863 Sopron, 1864 Pécs, 1865 Pest-Buda és 1867 Arad). Másfelől, egy mikrotörténeti megközelítésben azt próbálom feltárni, hogy az 1867-től immár hivatalos keretek között működő Országos Magyar Daláregyesület kórusai milyen intézményi keretek közül indultak, mi az a háttér, amely lehetővé tette, hogy egyes helyeken hamarabb alakuljanak ki és folyamatosabban működjenek dalárdák. Harmadsorban – és kutatásomnak jelenleg ez a fő fókusza – pedig a dalármozgalom és politika közötti kapcsolatot kutatom. Hazánkban a dalármozgalom az 1850-60-as években bontakozott ki, egy politikailag meglehetősen feszült helyzetben, amikor az önkényuralmi rendszer korlátozta a művészeteket, folyamatosan cenzúra alá vetett mindent, és gyanús volt minden összejövetel. Így például Pesten 1851-ben már tekintélyes zenész csoport működött Thill Nándor, lipótvárosi egyházi karnagy körül, akit emiatt a rendőrség folyamatosan zaklatott. Amikor 1854-ben hivatalosan is megalakultak Pest-budai dalárda néven, a férfikórus mellé rendőrbiztost rendeltek, aki gyakran még a próbákon is jelen volt. Hasonló volt az eljárás a Soproni dalfüzérnél is, ahol a budapesti helytartótanács kérésére 1860-tól a helyi rendőrfőnök ellenőrizte folyamatosan az egylet tevékenységét. A dalárdák mellett maga a repertoár is hatósági ellenőrzés alá volt vetve. 1855-ben az első ismert férfinégyes pályázat egyik nyertes darabját például, Lorencz János Petőfi Sándor szövegére írt kompozícióját, a Honfidalt betiltotta a rendőri cenzúra, de még az 1867-es pesti országos dalárünnepély műsorán szereplő egyik kórusmű szövegét a hatóság kérésére meg kellett változtatni. Így végsősoron a kutatásom és disszertációm kérdése: hogyan viszonyult az önkényuralmi rendszer egy olyan zenei mozgalomhoz, amelynek már kezdeteinél – különböző mértékben ugyan, de – jelen volt egy számára rendszerellenes hang.