A nemzetközi zenei ikonográfia válogatott annotált bibliográfiája
Ausoni, Alberto: Music in Art [A Guide to Imagery] Stephen Sartarelli (ford.) (Los Angeles, The J. Paul Getty Museum, [2005]).
Ismeretterjesztő művészettörténeti kézikönyv, válogatott és pontosan adatolt színes képanyaggal, amelyhez részletes szimbólumrendszer-ismertetés is társul. Az egyes hangszertípusok konkrét ismertetése mellett több korszak és stílus alkotásait is bemutatja a szerző, széles spektrumot húzva a középkortól a modern művészetekig. A kötet a gyűjtemények listája mellett válogatott bibliográfiát is közöl.
Barlow, Jeremy: The Enraged Musician: Hogarth’s Musical Imagery (London, New York, Routledge, 2017).
A 16–18. század populáris zenéjére specializálódott Jeremy Barlow a Koldusopera (The Beggar’s Opera) előadásainak kiadási és felvételi munkálatai során mélyült el William Hogarth zenei témájú festményeiben. A kötet rendkívül alaposan tekinti át a művész zenei jeleneteket ábrázoló mintegy 70 alkotását. Nyitófejezetében a festő ezirányú érdeklődését a korabeli angol zenei élet összefüggésében tárgyalja. Hogarth and the musical scene-részében az ábrázolt hangszerek hitelességével és ikonográfiai jelentőségével foglalkozik. A Rough music– és Burlesque music-fejezetekben az egyes társadalmi rétegeket szimbolizáló zeneszerszámokról valamint ezek zenei iróniában való alkalmazásáról ír. A hangszerek és balladaénekesek témája Hogarth sztereotípiákra épülő szatírikus illusztrációinak alapja. A „felbőszült” muzsikus Hogarth írásait is idézi, megannyi irodalmi és szociológiai vonatkozással. Gazdag képanyaga korai és későbbi párhuzamokat éppúgy felvonultat, mint metszeteket, grafikákat és festményeket – fekete-fehér közlésben. Annotált indexe a festő ábrázolásain látható hangszerekhez és zenekiadványokhoz ad részletes és tételes útmutatót. Ötrészes függeléke felöleli Hogarth utcai árusainak, ábrázolt balladáinak szövegét és kottáját, beleértve két előadási darab facsimiléjét is. A könyv bibliográfiája az angol nyelvű művészettörténeti és zenés színház történetének brit vonatkozását közli. A tárgyszavas mutatót megelőző képjegyzék rendkívül hasznos a téma iránt érdeklődők számára.
Besseler, Heinrich – Gülke, Peter – Schneider, Max – Bachmann, Werner (közr.): Musikgeschichte in Bildern Schriftbild der Mehrstimmigen Musik (Lipcse, VEB Deutscher Verlag für Musik, cop. 1973) (= Musik des Mittelalters und der Renaissance III/5; Shriftbild der mehrstimmigen Musik).
Zenetörténet zenei lejegyzések eredeti és modern átírásos közlésével. Az egyes művek korszakonként, műhelyenként követik egymást, pontos forrásmegjelöléssel, notációs és műfaji leírásokkal, kiadási és segédirodalmi széljegyzetekkel. A többségében fekete-fehér illusztrációk többek között az Ars Antiqua, Ars subtilior, franko-flamand polifónia, középkori, reneszánsz-korabarokk vokális és hangszeres művek mellett a tabulatúrákat s azok is jellegzetes margináliáit is szemléltetik. A kötetvégi rövidítés- szakirodalom-, forrásjegyzéket név- és tárgymutató valamint tartalomjegyzék zárja. Ez utóbbi a kötet vázlatos áttekintését is adja. A könyv zenészek számára is nagyon hasznos.
Brown, Howard Mayer: „Iconography of Music” [szócikk], in Stanley Sadie (ed.): The New Grove Dictionary of Music and Musicians IX, 1980, 11–18. illetve The New Grove Dictionary of Musical Instruments, 2 (London, MacMillan Press Ltd: 1984), 271–278.
Lexikoncikk a tudományág historiográfiai áttekintésével, hangszer- és előadótörténettel, érintve a zeneszerzők ikonográfiáját és kultúrtörténetet. A hangszertörténeten belül felhívja a figyelmet az akár esetlenségük ellenére is jelentős forrásértéket képviselő képi ábrázolásokra, amelyek segítségével további ismeretek nyerhetők a régi hangszerek használatára, felépítésére, tartására vonatkozóan. A szócikk végén angol, német, francia, olasz, holland, lengyel, cseh nyelvű bibliográfia található, általános valamint kor-, régió, hangszer- és témaspecifikus kötetek, tanulmányok említésével.
Brown, Howard Mayer – Lascelle, Joan: Musical Iconography : A Manual for Cataloguing Musical Subjects in Western Art before 1800 (Cambridge, Massachusetts, Harvard University Press, 1972).
A hangszertörténeti kutatásokhoz szükséges képzőművészeti gyűjtésből kiinduló kötet rövid historiográfiai bevezetéssel hívja fel az ikonográfiai kutatás fontosságára a figyelmet. A mű nemcsak gazdag szemléltető anyagával, de az egyes képzőművészeti alkotások kategorizálásával is módszertani segédletként szolgálhat. A lehetséges leírási szempontok ismertetésével (pl. alkotó, műhely, lokalizáció, kéziratoknál a margináliák ornamentikája, a műalkotáson szereplő zenészek, énekesek típusai, stb.), cédularendszerrel szemlélteti a lehetséges zenei ikonográfiai nyilvántartást, de nem kerüli meg a felmerülő terminológiai nehézségek kérdését sem. A függelékben konkrét és többféle illusztráció példája mellett rendkívül hasznos szempontokat ad a további leírások (hangszer- és tárgymutató valamint kereszthivatkozás) készítésére.
Calogero, Elena Laura: Ideas and Images of Music in English and Continental Emblem Books 1550–1700 (Baden-Baden, Koerner, 2009) (= Saecvla Spiritalia 39).
A 16–18. századi emblémakötetek ábrázolásait áttekintő könyv célja az angol és kontinentális kapcsolatok vizsgálata az emblematika és a kulturális kontextusok vizsgálatán keresztül. Az elsősorban és látszólag szinte csak az angol irodalom és költészet szimbólumait témául választó kötet illusztrációinak elemzésén keresztül az ókortól megjelenő zenei utalások, írások filozófiai, elméleti és gyakorlati szempontjait veszi számba. A kötet három nagyobb fejezetre tagolódik, amelyekben a zene hatalma és a hatalom zenéje (antik hősök, hangszereik és a retorika), a szerelem zenei jelképrendszere (Cupido, szeretet-barátság, szirének), valamint a zene és lelkiség (a zene mint a hiábavalóság, Dávid király, az emberi lélek hangolása) témák szerepelnek. A rendkívül szemléletes és pontosan adatolt képek harmonikusan segítik a szöveg vizuális megértését is. Az angol mellett német, francia, holland, latin, olasz és spanyol vonatkozású gazdag bibliográfia a primer forrásokra is felhívja a figyelmet.
Dahlhaus, Carl (szerk.): Die Musik des 18. Jahrhunderts (Laaber-Verlag, Laaber, 1985) (= Neues Handbuch der Musikwissenschaft 5, szerk. Carl Dahlhaus [1-13]).
A zenetörténeti sorozat több kötetben mutatja be az egyes korszakok művelődéstörténeti hátterét, név-, cím- és tárgymutatóval valamint glosszával. Az egyes fejezetek kottapéldákkal, ábrákkal is ellátott zeneelméleti, esztétikai szempontokat mutatnak be, gazdag és igényesen válogatott képanyaggal, amely a korszakra, műfajra jellemző zenei ábrázolásokkal szemléltetik az adott korszakot, műfajt, stílust, pl. koncert, zenélő személy, freskórészlet, zenemű címlapja, jelenet- vagy díszletképe, korabeli karikatúra, portré, stb.
Falletti, Franca – Meucci, Renato – Rossi-Rognoni, Gabriele: Marvels of Sound and Beauty: Italian Baroque Musical Instruments (Giunti, Firenze Musei, Firenze, 2007).
A firenzei Galleria dell’Accademia épületében 2007 júniusa és novembere közötti időszaki kiállítás anyagának nemcsak katalógusa, de az ott kiállított hangszerek és ábrázolások kontextusát megteremtő tanulmányok is fő részei e kötetnek. Az esszék az egyes hangszerek gyakran különleges elkészítési technikái, anyagai (elefántcsont, márvány) festészeti és szobrászati ornamentikája mellett a nekik otthont adó itáliai reneszánsz és barokk gyűjteményeket is érintik. Különleges színfolt az ún. zoomorfikus és színházi hangszerek bemutató fejezet is. A számos színes fotóval és korabeli ábrázolással ellátott könyvet általános bibliográfia, névmutató egészíti ki. A katalógusrészben az egyes hangszerek részletes adatai olvashatók.
Fontana, Eszter (szerk.): Wenn Engel musizieren: Musikinstrumente von 1594 im Freiberger Dom (Lipcse, Musikinstrumenten-Museum der Universität Leipzig, 2008).
A lipcsei egyetem hangszermúzeumának kiadásában megjelent, színes képekkel ellátott kötet kiindulópontja a freibergi dómkápolna felújításával kapcsolatos 2001–2004 között lezajlott projekt restaurátori része. Ennek elvégzésekor ugyanis a temetkezési kápolna mennyezetén elhelyezett, mintegy 30 zenélő angyalszobor (többségében eredeti) hangszerének röntgenvizsgálatára is sor került. Így részben művészettörténeti, részben hangszertörténeti – azonbelül korabeli hangszerépítésre – vonatkozások sora mutatja meg a zenei ikonográfia izgalmas dimenzióit. A hegedűk, lantok készítőire utaló jegyek a Freibergtől délre működő 16. századi szász hangszerkészítőkre is rálátást adnak.
Hammerstein, Reinhold: Die Musik der Engel, Untersuchungen zur Musikanschauung des Mittelalters (München, 1962).
A német muzikológus korábbi disszertációjára épülő kötete bevallottan mélyebb és átfogóbb képet kívánt adni a középkor zenei világáról. Két fő fejezete az irodalmi és művészeti nézőpontok mentén bontja ki a teológiai-elméleti és zeneábrázolás-gyakorlat példáit. Az irodalmi fejezet kiindulópontja az Ó- és Újszövetségi dicséret és liturgia, melynek csapásirányán haladva tárgyalja a hangzás, tánc, égi harmónia szó- és képbeli leírást is meghatározó elemeit. A látomásos irodalomban és a spirituális játékokban szintén fellelhető angyaljelenetek, ezeken belül az éneklő-dicsőítő alakjaik tűnnek fel. Az elsősorban korakeresztény és középkori vonatkozások kitérnek a különböző liturgikus énekek (Sanctus, Gloria, stb.) szimbolikus jelentőségére, ezenkívül a korakereszténységben fontos szerepet betöltő elragadtatás formáira. Hammerstein párhuzamot von illetve különbséget tesz a túlvilágra átlépés kísérőiként megjelenő görög-római pszichopomposzok, szirének, és angyalok között, majd mint a földi-égi határátlépés – és egyben ünneplés – szimbólumhalmazaként megérkezik Krisztus mennybemenetelének és Mária mennybevételének tematikájához. Ezzel szemben az alvilág, pokoli és ördögi zene inkább a paródia, megcsúfolás jegyeit mutatja. A szférák harmóniáját és angyalzenét az antik-keresztény korszakok metszéspontján álló Szent Ágoston valamint a középkori zenei szemlélet későbbi teoretikusain (pl. Boethius, Tinctoris) keresztül ismerteti a szerző. Külön alfejezetben tárgyalja Dante hangzással-zenével kapcsolatos utalásait az Isteni színjáték jeleneteiben.
Az irodalmi szempontok művészetekben alkalmazását s annak tipológiáját ismertető fejezetben a mennyei dícséretet a Jelenések könyve idevonatkozó részeire építve mutatja be (24 vén, négy állat, angyali hierarchia, megtestesülés, stb.), megkülönböztetve az ítélet-hírhozó-dicsőítő angyalok típusait, ábrázolásait, ez utóbbiba bevonva hierarchikus, bibliai valamint mariológiai szempontokat is. Zárófejezete a 15. századi előadói gyakorlatot veti össze a korabeli zenélő angyal-ikonográfiával, érintve a tánc, felvonulás valamint egy- és többszólamúság vokális-instrumentális gyakorlatát és kottaábrázolását is. Értekezését Van Eyck, Luca della Robbia és Hugo van der Goes zenei gyakorlatot szemléltető műveivel zárja.
Kötetvégi jegyzetei, részletes bibliográfiája a teológiai és korabeli eszmetörténeti szempontból is jó rálátást nyújtanak az 1962-ben megjelent kötet szakirodalmi kiindulópontjaira. 144 kép a korakereszténységtől egészen a 16. század elejéig különösen szép és jellegzetes példákkal szemlélteti az építészet, szobrászat és festészet zenei ikonográfiai, s azonbelül angyali példáit.
Montagu, Jeremy – Montagu, Gwen: „Musical instruments in Hans Memling’s paintings”, Early Music, 35/4 (2007), 505–524.
A Hans Memling festményein szereplő zenélő angyal-ábrázolások szolgálnak Jeremy Montagu kérdésfelvetéséhez, miszerint tekinthetők-e az – kétségtelenül részletgazdag – ábrázolások alapján készült hangszerkópiák hitelesnek? A tanulmány írója (nem mellékesen a Galpin Society volt elnöke, a zenei ikonográfia és hangszertörténet kutatója) a művész triptichon-panelljein, festményein látható hangszerek (hárfa, pszaltérium, portatív, stb.) részleteit vizsgálja, és azok Memling máshol is látható ábrázolásainak következetességeire, technikai kivitelezésére valamint az ebből nyerhető információkra hívja fel a figyelmet. Elemzésén keresztül képet ad a korabeli ikonográfiai sajátságairól is. A tanulmány végi függelékben Memling hangszeres ábrázolásainak listáit közli, műtárgyak gyűjteményi adatai mellett azt is megjelölve, hogy milyen hangszerek, zenei vonatkozások láthatók azokon.
Ravizza, Victor: Das instrumentale Ensemble von 1440–1550 in Italien, Wandel eines Klangbildes (Bern, Stuttgart, Verlag Paul Haupt, 1970) (= Publikationen der Schweizerischen Musikforschenden Gesellschaft. Serie II. Vol. 21).
A korszak- és régióspecifikus összeállítás minimális képi, de bőséges írott anyaggal kíván áttekintést adni az 1440–1550 közötti hangszeres együttesek itáliai ábrázolásairól. A szerző a középkori és reneszánsz hangszerek prezentációján és technikai kidolgozásán keresztül hívja fel a figyelmet a korabeli festő által látott-hallott élmények – azaz a korabeli zenei gyakorlatra utaló – forráslehetőségére. Másik fő gondolata, hogy az adott hangszer ábrázolása utal annak népszerűségére és használatára is. Az adatgyűjtés ez esetben elsősorban a szakrális témára szorítkozik. Ravizza vizsgálatai során négy kategóriát különböztet meg. 1) kis terjedelmű hangszerek, amelyek az aktuális divatirányzatok felett állnak; 2) a ’reneszánsz hangzását’ tükröző hangszerek, amelyek ebben az időszakban érték el virágzásukat; 3) a csökkenő népszerűséget mutató hangszerek (az 1500 után eltűnő pszaltérium, ill. portatív orgona és fidula); 4) a hirtelen fejlődést mutató hangszerek, pl. a különféle billentyűsök illetve lyra da braccio és a viol-család. A kötet zárórészében szereplő többoldalas táblázat a képzőművészeti alkotások pontos adatolásával együtt tételesen számba veszi az ikonográfiai (hangszerek, hangszer-összeállítások típusa, előforduló kottaábrázolás) és tematikus elemeket (profán és szakrális, utóbbi esetében megkülönböztetve a Mária-szimbolikához kapcsolódókat is). A kötet kis mérete ellenére is rendkívül átfogó és módszertanilag is inspiráló alapokat nyújt.
Sachs, Curt: Real-Lexikon der Musikinstrumente zugleich ein Polyglossar für das gesamte Instrumentengebiet: Mit 200 Abbildungen (Berlin, Verlag von Julius Bard, 1913).
Hangszer- és zenetörténeti bibliográfiával indító fejezetében megemlíti a 16–20. századi forrásokat és szakirodalmat. Felsorolja a hangszergyűjteményeket, rövidítésjegyzéket és átíráskulcsot ad a különböző nyelvekről (a cirill mellett arab-perzsa és szanszkrit is szerepel). Az alfabetikus szócikkek kitérnek a hangszerekre illetve hangterjedelmekre, kapcsolódó fogalmakra is. A kötet végén névmutató. A képanyag rövid forrásmegjelöléssel közli a hangszerábrázolásokat.
Sachs, Curt: The History of Musical Instruments (New York, W. W. Norton and Company, [1940]).
A könyv négy nagy fejezete kronológiai rendben halad. Az őskor hangszereit az invenció, ritmus és rituálé jelentőségét is érintve, a kulturális antropológia terébe helyezi. Az ókor fejezetén belül külön foglalkozik a sumér-babiloni, egyiptomi, izraeli, görög-római-etruriai mellett a távol-keleti és amerikai hangszerekkel, hangszerfajtákkal, több esetben a regionális eredeti hangszerterminusokat használva (pl. kinnor) és hangolási rendszerekre, műfajokra (pl. a közép-amerikai “Música muy triste”) is kitérve. A középkor közel- és távol-keleti alfejezetein belül a nyugati és iszlám hatások tükrében is vizsgálja a hangszerek fajtáit, funkcióit. Európa 1000 előtti hangszereit a déli és északi térségeket érintve elemzi. A 4. nagy fejezet a reneszánsz, barokk, romantika és a 20. század tárgyalásával zár. A kötet végén terminológiai szótár, alfejezetenként szakirodalom és mutató segíti a tájékozódást. Képanyaga gondosan előkészített, mind képzőművészeti példáival, mind szemléltető ábráival. A különböző képek egymás melletti közlése lehetővé teszi az összehasonlítást is.
Van der Meer, John Henry: Hangszerek az ókortól napjainkig, ford. Karasszon Dezső (Budapest, Zeneműkiadó, 1983).
A bevallottan nem hangszertudományi könyv elsősorban (de nem kizárólagosan) a Germanisches Nationalmuseum hangszergyűjteményére támaszkodik, a szerző szerint ugyanis ez a kollekció alkalmazható kiválóan a hangszertípusok és fejlődési pontok szemléltetésére. A Tonkunst kettős – vokális és instrumentális – területei alapján definiált hangszercsaládok és azok megszólaltatási lehetőségei szintén sarokpontjai a zenetudós hangszerkutatatásainak. Európai instrumentumait 1500-ig az ókori kultúrákon (görög, etruszk, római, majd kelta, germán) és ázsiai hatásokon (utóbbi a lehetséges ókori vonatkozásokat kihagyva, kizárólag a kora-középkori időszak kereskedelmi útjaihoz, vándorlásaihoz kötve) keresztül tárgyalja. A 16. századtól a specializálódás, hangszercsaládok, hangzáskép válik hangsúlyossá, míg az 1600–1750 közötti időszakban a harmóniaközpontú gondolkodás, hangszerösszeállítás és hangzás. Az utolsó két nagy fejezet a ma ismert zenei gyakorlat kialakulását, a mechanikus hangszerek megjelenését (1750–1914), valamint az 1914–1980 közötti tendenciákat veszi számba. A Függelék válogatott bibliográfiával (ezenbelül források megnevezésével), hangszer- és névmutatóval könnyíti a könyvben és a további kutatásban való előrelépést. A hangszerek hangterjedelmét, a hangszerspecifikus lejegyzési formákat, notációs jellegzetességeket korabeli tabulatúrákkal, fogás-ábrákkal szemlélteti. A gondosan válogatott fekete-fehér és színes képek nemcsak a korszakra, de az ikonográfiai műfajok és hordozófelületek sokszínűségére vonatkozóan is számos példával szolgálnak (padlómozaik, amfora, kódex, traktátus, freskó, szárnyasoltár, kapuzat, énekeskarzat, stallum, gobelin, illetve maga a hangszer, stb.).
Winternitz, Emanuel: „On angel concerts in the 15th century: a critical approach to realism and symbolism in sacred painting”, The Musical Quarterly 49/4 (1963), 450–463.
A tanulmány kiindulópontja a zenei ikonográfia azon jelentősége, amely pontosíthatja a zenei praxiskutatás írott forrásainak lehetséges hiátusait. Az elsősorban pedagódiai célzattal készült traktátusok ugyanis nem tértek ki a mindennapok gyakorlati kérdéseire a zenegyakorlatot illetően. Winternitz többéves és több gyűjtemény anyagát végigtekintő kutatásának egyik fontos kérdése, hogy a szakrális tematika, azonbelül a zenélő angyalok megjelenítése mennyiben tükrözi a korabeli hangszerelést, hangszerhasználatot? Képpéldái elsősorban Geertgen, Zanobi és Memling műveire koncentrálnak, ugyanakkor további festők, kéziratok, irodalmi vonatkozások is megjelennek hermeneutikai réteget is érintő írásában.
A magyar zenei ikonográfia válogatott annotált bibliográfiája
Berlász Melinda: „A hangszertörténeti kutató”, in uő: Lajtha László (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984) (= A múlt magyar tudósa, főszerk. Tolnai Gábor), 81–91.
Lajtha László 1920-as években, a Nemzeti Múzeumban betöltött hangszergyűjteményi tevékenységéből eredő zenei ikonográfiai és hangszertörténeti kutatásairól és publikációiról szóló tanulmány, megemlítve az ugyanebben az évtizedben, az ő részvételével is szervezett kiállítást valamint a neki köszönhető gyűjteménygyarapítást. A szerző a komponista életművén és a hazai kutatástörténeten belül is jelentősnek ítéli meg Lajtha zenei ikonográfiai kutatását, amely rövidsége ellenére jelentős kérdéseket vetett fel a hazai kutatás számára.
Buzinkay Géza: Borsszem Jankó és társai – Élclapok és karikatúrák (Budapest, Corvina Kiadó, 1983).
A sajtótörténettel mélyrehatóan foglalkozó művelődéstörténész az anekdotázás és politika talaján kialakuló magyar élclap-kultúra történetét mutatja be könyvében. E sajtótermékek közéleti groteszkbe fordult témaválasztásait, a fellendülést követő szalonkultúrába való finomodásának ívét három korszakra osztva (1848–1865, 1865–1875, 1876–1896) fejti ki. A közéleti szereplők és jellegzetes társadalmi figurák rövid jellemzése jól szemlélteti a korabeli közönség előtt pellengérre állított reális és fiktív – de mindenképpen valós alapokon nyugvó – alakokat, jelenségeket, röviden: min nevetett a 19. század embere Magyarországon. A Borsszem Jankó és nevesebb társai oldalain megkerülhetetlen téma a különböző műfajokban megjelenő szatíra, valamint a karikatúra. A bőséges és tematikusan rendezett humorisztikus ábrázolások válogatott közlése mellett azok készítőivel is foglalkozik a szerző. Jankó János és Karel Klič politika-, technika- és várostörténeti grafikái között több előadóművészi, azonbelül zenei vonatkozású személy és jelenet is helyet kap a szöveges idézetek mellett, görbetükröt tartva a pátosz és a mindennapi élet közt feszülő ellentét elé. A kötetvégi Függelék rövidítés-, irodalom- és képjegyzékkel valamint névmutatóval segíti a tájékozódást, legyen szó általános ismeretbővítésről vagy további kutatáshoz szükséges források felleléséről.
Falvy Zoltán – Keresztury Dezső – Vécsey Jenő: A magyar zenetörténet képeskönyve (Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1960).
Keresztury előszava szerint Szabolcsi Bence 1956-os A Magyar Zenetörténet kézikönyve című munkája alapján és lektorálása alatt összeállított kötet tulajdonképpen képekre építve, kronologikusan halad: az illusztrációkat magyarázva építi fel a magyar és a – szerzői előszó alapján szintén javasolt – magyarországi zenetörténetet. A társtudományok (zenetörténet, művészettörténet, néprajz, történettudomány) együttes, illetve kiegészítő jellegét a különböző intézmények – Országos Széchényi Könyvtár, Magyar Tudományos Akadémia, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Múzeum, Országos Néprajzi Múzeum, Nemzeti Galéria, Szépművészeti Múzeum, Petőfi Irodalmi Múzeum, Esztergomi Keresztény Múzeum – műtárgyaival egészíti ki. A képanyag több esetben az adott zenetörténeti korszak egy-egy kontextuselemének bemutatása, de a zenei paleográfiára is kitér. A jegyzetes tartalomjegyzék az adott fejezet illusztrációit az őrző gyűjtemény szempontjából is részletezi. Zenészek, énekesek, zeneszerzők képeit a korai időszakokból szintén közli. Az ábrázolások színes változatai külön kerülnek bemutatásra; a név- és mű/incipitmutatója ugyancsak rendkívül hasznos.
Falvy Zoltán – Gábry György: Hangszerek a történelemben. Zenetörténeti kiállítás a Budapesti Művészeti Hetek keretében (Budapest, Budapesti Művészeti Hetek Irodája, 1967).
A Falvy Zoltán és Gábry György kurátorsága alatt készült kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum és az Esztergomi Keresztény Múzeum anyagából válogatás. A kísérőfüzet rövid bevezetője szerint az 1967-es kiállítás a Budapesti Művészeti Hetek keretében osztja meg a nagyközönség által egészében még nem látott hangszerek, kapcsolódó művelődéstörténeti dokumentumok összeállítását, amelyek „a hazai vonatkozásokon túlmenően, kitekintést nyújtanak az európai összefüggésekre”, az eredetiség és hitelesség alapján válogatva. Az „államalapítás” időszakától definiált témakörök egy-egy történelmi hangszer és annak történeti-zenetörténeti kontextusa adja (pl. Brandenburgi Katalin virginálja, Esterházy-baryton). Külön érdekesség, hogy a hangszerkiállítás összekapcsolódik az azokat megszólaltató koncertekkel. A több századot átölelő zenetörténeti műtárgyak közül kiemel többet és azokat műfajokhoz is sorolja, pl. 16–18. századi lant 1700-as évekbeli itáliai-német változatai, II. József csembalója, Beethoven-Liszt Broadwood zongorája valamint a 19. század empire-stílusú hangszereit. A fekete-fehér, többoldalas képanyagban több zeneikonográfiai utalás is látható: pl. a csengöldi zenélő angyalok a 15. századból, a 17. századi Madiseder-címeres clavichord valamint az ezzel közel egykorú cimbalom festett tokja.
Falvy, Zoltán: „Images, Instruments, History of Music : Musical Iconology”, in RIdIM/ RCMI Newsletter, 2/ 2 (1977 tavasz), 9–12.
A rövidsége ellenére igen tartalmas cikk a hangszerábrázolások hitelességére, és a jelentésükhöz kapcsolódó összefüggésekre hívja fel a figyelmet. A zenetörténeti hiátusok képzőművészetből nyerhető adatok megfelelő gyűjtését célzó művészet- és zenetörténészek interdiszciplinaritását hangsúlyozó esettanulmány a Bölcs Alfonz nevéhez köthető Las Cantigas de Santa Maria-gyűjtemény illusztrációit elemzi. A 13. századi kódex képeinek látszólag mellékes elemei (egyes hangszerek tartása, a zenészek szólóban vagy párban ábrázolása valamint a háttér és az öltözék európai arab-mór, zsidó motívumai) más megvilágításba kerülnek, ha ezek alapján a szerző új kutatási lehetőségeket mutat fel: a képzőművészet zenei vonatkozásai és egy-egy ábrázolás részletes analízise a hangszerek felépítésére, az instrumentumok vándorlására és előadói praxisra nézve is további adalékokkal szolgálnak. A cikk végére ígért három cantiga átirata a szerkesztői megjegyzés alapján végül nem került be a közlésbe. A részletes elemzés és tárgyismeret valamint a forráskritikai hozzáállás rendkívül inspiráló, de a címben szereplő kifejezés nem kerül elő, jóllehet az ikonográfia és ikonológia szorosan összetartozó, de nem azonos diszciplína.
Falvy, Zoltán: „A hangszerkiállítások elméleti és gyakorlati kérdései”, Zenetudományi Dolgozatok (1981), 331–335.
A muzeológia és a zenetudomány kapcsolatára épülő rövid tanulmány a zenei, azonbelül is a hangszerkiállítások gyakorlati kivitelezésére fókuszál. A kiállítások négy típusának – 1) bemutató/passzív, 2) komplex, 3) monografikus, 4) tematikus – ismertetésén belül illetve azon túllépve azt a véleményt képviseli, miszerint „egy hangszertörténeti gyűjtemény a régi zene autentikus interpretációjának szempontjából a legfontosabb zenetudományi műhely” (332.), ahol muzeológus, restaurátor, zenetudós és előadó együttes munkája elengedhetetlen. Munkájuk négy eleme – hangszertípusok kiválasztása, ikonográfiai elemzés, összehasonlítás, rekonstrukció-forráselemzés valamint interpretáció – a gyakran különváló elméleti és gyakorlati tevékenységek szerves egységét mutatja föl. A nemzetközi kitekintésben a zenei ikonográfiai kutatások jelentőségét hangsúlyozza, amely a RIdIM (Association Répertoire International d’Iconographie) keretén belül a zenei múzeumok etéren történő intézményes kutatását támogatja és fogja össze. A kutatás másik, ugyancsak gyakorlati zenei élettel összefüggő része a hangszerrekonstrukció illetve hangszerkópia készítés – ezek semmiképpen sem állíthatók szembe egymással a szerző szerint –, amellyel a régizenei életet is támogatja. Az ikonográfia segítségével a hangszerkópiák sokfélesége is indokolttá válik. A kiállításhoz további fontos szempont a berendezés: a műtárgyak egymásmellé helyezésén túllépő súlypontok, logikai rend és nem utolsósorban a látogató – és nemcsak szakember – érdeklődését is figyelembe vevő nézőpont szubjektív intenzitásával is megérinti a szemlélőt.
Falvy Zoltán – [Sz.] Farkas Márta: Kép és zene zeneikonográfiai kiállítás a Szépművészeti Múzeum grafikáiból (Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, cop. 1981).
Kiállításfüzet, amely Falvy Zoltán és [Sz.] Farkas Márta tudományelméleti és módszertani bevezetője után több évszázad hangszerábrázolásaiból ad ízelítőt.
Sz. Farkas Márta: A zeneélet és a hangszeres kultúra emlékei Magyarországon. Az MTA Zenetörténeti Múzeum állandó kiállítása (Budapest, MTA Zenetörténeti Múzeum, 1990).
Sz. Farkas Márta rendezése alatt összeállított kiállítás ismertetőfüzete. Az intézeten kívüli műtárgyakat a Budapesti Történeti Múzeum, Hadtörténeti Múzeum, Iparművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Néprajzi Múzeum és Szépművészeti Múzeum kölcsönözte. A termek egyes tematikái felölelik a magyarországi hangszerkészítés, a Pesti Hangszerkészítő Céh (1836–1872) történetét, egy stilizált hegedűkészítő műhelyképpel szemléltetve a munkafolyamatokat, valamint a magyar mesterhangszereket. A zenei vonatkozású képzőművészeti alkotások a 17–19. századi hangszeres zenélés különbözőképpen szemléltetik a társasági zenélés többféle formáját. Vallásos, és profán témaként a különböző társadalmi rétegek környezetét mutatják be, hozzátéve, hogy „a magyarországi közgyűjteményekben őrzött hangszerek három tipikus zenélési módot reprezentálnak: a hadizenét, a főúri zenélést és a polgári muzsikálást”. A kiállítás harmadik része a magyar népi hangszereket, a parasztság által készített és használt instrumentumokat mutatja be típusonként, tájegységenként, az ornamentikára is felhívva a figyelmet.
Fürst Leontin: Hangszerek a magyar képzőművészetben: 12 képpel (Budapest, 1943) (= A Budapest Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Művészettörténeti és Keresztényrégészeti Intézetének dolgozatai).
„A művészettörténetben számtalan példáját találhatjuk annak, hogy a képzőművész milyen nagy jelentőséget tulajdonít a zenének, hogyan teszi tökéletesebbé művészi kifejezésmódját azáltal, hogy alkotásába egy másik művészetet is belevon.” A művészettörténeti korokon átívelő kis füzetben Fürst Leontin – nem mellékesen Herczeg Eugénia néven színésznő – a 19–20. század első felének olasz, német és magyar nyelvű irodalmából válogatva mutatja be a magyar vonatkozású zenei ábrázolások keresztmetszetét. Teljességet ne várjon az olvasó, de jó kiindulópontot ad az ókortól az itáliai művészeti írókon (többek között Giorgio Vasari munkáján) keresztül a romantika koráig. Széles spektrumot nyitva érinti a zenei ikonográfiai műfajok (festészet, szobrászat, numizmatika, stb.) város-, diplomáciatörténeti aspektusait is. A lábjegyzetekkel gondosan ellátott írást általános és korszakspecifikus irodalom, valamint illusztrációk egészítik ki.
Galavics Géza– Marosi Ernő – Mikó Árpád – Wehli Tünde: Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig (s.l., Corvina, 2001; Egyetemi Könyvtár).
Az egyetemi tankönyvnek szánt könyv túlmutat a tények közlésén. A honfoglalástól a gótikán keresztül a reneszánszon és a barokkon át egészen a rokokóig mutatja be a négy kiemelkedő művészettörténész saját kutatási korszakán keresztül a magyar és magyarországi művészet történetét. Nemzetközi kitekintésük mellett határokon túlmutató összefüggésekre, lehetséges tendenciákra és transzferirányokra mutatnak rá, s nem utolsósorban a művészetek és azok műfajainak reprezentációs lehetőségeit. A kötetvégi képjegyzék, név- és helynévmutató mellett a négy szerző korszakspecifikus bibliográfiával ad további tájékozódási lehetőséget az érdeklődőnek.
Galavics Géza: „Művészettörténet, zenetörténet, tánctörténet (Muzsikus- és táncábrázolások 1750-1820 között Magyarországon)”, Ethnographia, 98/2–4 (1987), 160–206.
A tanulmány interdiszciplináris szemléletű kísérlet: azon képzőművészeti alkotásokra hívja fel a figyelmet, amelyekből a zenei alkalmakra, a hangszerek típusára, használatára valamint a táncra vonatkozóan tudhatunk meg többet. A szemléltetésre alkalmazott képek sorát 18. századi külföldi metszetek-ábrázolások sorával kezdi: Justus van der Nypoort, Birkenstein és Kaltschmidt stilizált tájképeinek szélein szereplő hajdú- és paraszttáncosok, zenészek bemutatásával. Világi és egyházi muzsikusokkal kapcsolatban említi Caspar Sambach által – a székesfehérvári templom orgonakarzatára – festett jezsuita szerzetest, akit hangsúlyos és részletes kottaképpel ábrázol a festő. A városi együttesek egyikét ábrázolja az 1754-es selmecbányai lövészünnep festett céltáblája. Az 1760-as évek körül készült és az Esterházyak zenei életéhez kapcsolódik az edelényi kastély – Esterházy István és Forgách Ludmilla tulajdona – egyik lakószoba-freskója, egy cigányhegedűs-ábrázolással. Az észak-magyarországi rezidencia mellett Esterházy Pál Antal Bécs-orientációjú udvarának zenekarát Joseph Haydn vezette, aki a grófi muzsikusok egyenruhájában szerepel egy 1761-es szerződése körül készült festményen.
A 18. századi rezidenciális zenére utalnak az ekkoriban megjelenő újszerű portrék is, amelyek a hangszer és karakter mellett az ábrázolt személy hangszertudására, társadalmi státuszára (főnemes, zenetanár), zenei ízlésére is engednek következtetni. A 18–19. századi ábrázolások további széles spektrumát a táncosok-muzsikusok adják. A mulatságokon szereplő etnikumok (cigány, zsidó, szerb, horvát, német) zenészei és hangszerei ugyanúgy megjelennek, mint verbunkos és katonai táncok valamint az azt kísérő hangszeresek (hegedű, duda, cimbalom). Utóbbiak zsánerképei a korabeli metszeteken, címlapokon is feltűnnek (Stock Johann Martin, Berner Ádám, Petrich András, etc.). A tanulmány többek között a neves zenészekről, zeneszerzőkről (Lavotta, Bihari, Csermák) készült olajfestményeket is megemlíti az 1810-1820-as évekből.
Haraszti Emil: Hangutánzás és jelentésváltozás az egyetemes és a magyar hangszertörténetben (Budavári Tudományos Társaság [Budapest], 1926).
A hangszertörténet, nyelvtörténet, azonbelül homonymia (együtthangzás) és onomatopoeia (hangutánzás) határterületein járó dolgozat a szerző budapesti bölcsészettudományi előadására valamint 1925-ben, a párizsi Société Francaise de Musicologie ülésén megtartott székfoglaló értekezésére épül, és kiindulópontja a cymbalum-cimbalom, magyar hangszertörténetet is érintő terminus kérdése. A német és francia forrásokat is áttekintő kutatásból a Mahillon-féle hangszertipizálás ismertetése mellett a hangutánzás három (gyermeki, állati valamit adott instumentum hangját kifejező) elnevezések kialakulásával is foglalkozik. A nyelvtudományi vonatkozások érintik a szerző által kritikusan szemlélt korabeli szótárakat is, illetve az egyes kifejezések jelentéstani kialakulását is. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a hangszerrel való közvetlen kapcsolat hiánya egy töredékes nyelvészeti-etimológiai eredményhez vezet, mellőzve a hangi megszólaltatás jelentőségét. „Az elnevezés aszerint változik, amint a hangalak a hangszer hangjának más és más sajátosságát festi: az arab zamr az ooboa hangjának rezgését utánozza, míg a flamand pyp az átható hangzást.” (23. o.) A cymbalum jelentésváltozásait Haraszti a bibliafordításokhoz köti, ezek a későbbi traktátusok terminusaira is kihatnak (pl. Mersenne). A 17–18. századi organográfiai és enciklopedikus művekben szereplő jelentésváltozásokat és azok okait is nyomon követi. Külön érdekes a cimbalom – psalterium hangszertörténeti és elnevezési fajtáinak (psalterium, tympanon, Hackbrett, cymbalon, stb.) jelentésgyökeinek vizsgálata. A könyv nagy erénye a gazdag jegyzetanyag mellett a sokféle szemléltető ábra a különböző korok hangszereit forrásértékűen közölve, emellett a hangszerföldrajzi és az átvonuló hangszernévgyökök vizsgálata. A magyar vonatkozásokat többek között Anonymus, a Bécsi Kódex, Károli Gáspár, Nádasdy számadások, Comenius, Pápai-Páriz, Laborde, Bartalus István elemzéseinek cimbalom-vonatkozásai útján tekinti át. A hangutánzás, etimológia fejezeten belül Curt Sachs hipotézisét (cymbalum-cembalo) vizsgálja, majd cáfolja is azt. A különböző elméletek (Van der Straeten, Wackernagel) mellett az organográfia és a néplélektan kölcsönhatására is kitér.
A forrásművek jegyzéke az antik kor és a 20. század közötti magyar, angol, német, francia, spanyol, román, horvát, latin, olasz nyelven megjelent szakirodalmára épül – ez a hangszer- és zenetörténeti valamint nyelvészeti irányokban érdeklődőnek is jó útmutatást adnak. A műmellékletek jegyzékében a köteten belül már forrásmegjelöléssel szereplő képek bővebb, külföldi kötetekben fellelhetőséget közli. Név- és tárgymutatója, valamint részletes tartalomjegyzéke rendkívül biztos tájékozódást nyújt. A kötetet németnyelvű összefoglaló egészíti ki.
Mihalik Sándor: „Problems concerning the Altar of Elizabeth, Queen of Hungary”, Acta Historiae Artium, 10/3–4 (1964), 247–298.
Művészettörténeti elemzés és történeti leírás Erzsébet királyné 14. századi házioltáráról. A kutatástörténetben Károly Róbert feleségének – részben zarándoklat céljából tett – külföldi útjai és az ezeken vásárolt vagy ajándékba kapott műtárgyak összefüggésében, továbbá a lehetséges készítőként számba vehető francia illetve itáliai műhelyre vonatkozó pro- és kontra érvek is megjelennek. A királyné által az óbudai klarisszáknak adományozott házioltár, törökvész utáni hányattatása Pozsonyon, Párizson át vezetett jelenlegi őrzési helyéig, a new yorki Metropolitan Múzeumig. Mihalik itt végzett vizsgálatai arra is keresik a választ, hogy a Maria lactans-szobrot körbevevő szentek és zenélő angyalok alakjai milyen sorrendben lehettek elhelyezve eredetileg. A műtárgy egyben a zenélő angyalábrázolások egyik magyar vonatkozású példája is.
Raffay Endre: Apollón szentélye: A budapesti Zeneakadémia százéves épülete, építéstörténete és ikonográfiai programja (Pozsony, Kalligram, 2007).
A középkorral, szecesszióval és műemlékvédelemmel egyaránt foglalkozó művészettörténész a Zeneakadémia építéstörténetét tekinti végig, Giergl Kálmán és Korb Flóris tervváltozatain, és az épület korabeli zenei és építészeti sajtójából rekonstruálható fogadtatásán keresztül. A könyv részletesen tárgyalja az épületi terek, szárnyak, ornamentikák stílusának kérdését is (szecesszió, modernizmus). A többéves kutatás eredményeként a Zeneakadémia Adattárárában, a Magyar Országos Levéltárban és a Magyar Építészeti Múzeumban fellelt dokumentumokat, képeket is közli. A harmadik, záró fejezet egyben a könyv címét is idézi. Itt kap helyet a térelrendezés, ablaküvegek, díszek (maszkok, faragványok), külső és belső elemek (homlokzat, frízek, mozaikok) valamint Körösfői-Kriesch Aladár freskóinak elemzésén keresztül rekonstruált ikonográfiai program bemutatása. Különösen érdekes a mitológiai világképhez kapcsolódó homéroszi, ovidiuszi részletek beemelése, a külföldi szecessziós analógiák (Klimt Beethoven-fríze, a Secession) valamint a Nietsche és Péladan gondolatsíkján megfogalmazott szakrális vonatkozás, miszerint az épület egy szentély, melynek liturgiáját az alkotóművészek celebrálják. Lábjegyzetelt.
Somfai László: Joseph Haydn élete képekben és dokumentumokban (Budapest, Zeneműkiadó, 1977).
A korabeli ábrázolások az életrajz mentén haladva, idézetekkel együtt szemléltetik a zeneszerző életét, annak helyszíneit, ismeretségi körét (hercegi mecénások és Haydn által tisztelt kortársak portréi), hangszereit, kottáit, kéziratait. A német és angol nyelvű kiadások után megjelent magyar változatban tájékozódást a név- és tárgymutató mellett Függelék segíti, amely a rövidítések, hiteles Haydn-ábrázolások valamint források jegyzéke segíti. A Haydn-kutatóként is nemzetközi hírű Somfai László külön figyelmet szentelt a zeneszerző ábrázolásainak összehasonlító képanyagára is.
Supka Géza: „Régi hangszerekről. Bemutatásokkal a M. Nemzeti Muzeum régi hangszergyűjteményből”, I: Zenelap 20/8 (1906. április 10), 1–4; II: Zenelap 20/9–10 (1906. május 10), 2–5; III: Zenelap 20/11–12 (1906. június 10), 4–5; IV: Zenelap 20/14 (1906. július 1), 2–3; V: Zenelap 20/15 (1906. szeptember 1), 4–5; VI: Zenelap 20/16 (1906. szeptember 20), 3–4.
A művészettörténész a Magyar Nemzeti Múzeum „régiségosztályán” található 200 hangszer katalogizálásából kiindulva a hang és hangszertörténet tárgyában végzett kutatásait veszi sorra. Ezenbelül a közelmúlt zenetörténet régi és új külföldi megközelítéseiből indul ki, hangsúlyozva, hogy a hangszertörténet ilyenfajta kutatása még etéren is újdonságnak számít. A több közlésben megjelenő sorozat a zenetörténeti korszakokon belül tárgyalja az egyes hangszereket – ez főként a múzeumi gyűjtemény Delhaes hagyatékából való, akkoriban kiállított példányain keresztül igazán érdekes, de képi illusztráció nem társul a magyarázatokhoz. Hangneme rendkívül kritikus, főként a vallásos-naív elméletekkel kapcsolatban.
Szigeti Kilián: „A győri Szent Ignác-templom zenéje a XVIII. században”, Arrabona – Múzeumi közlemények 5 (Győr, 1963), 235–247.
A győri jezsuita templom lehetséges repertoárjáról a 154 darabot számláló kottás anyaga alapján készült összefoglaló. Szerzője bencés szerzetes, a Pannonhalmára került győri jezsuita anyag forráskutatására építi a tanulmányát, kitérve a jezsuita templom zenei ikonográfiai vonatkozású orgonakarzatára is. A kéziratos – kis számban nyomtatott – dokumentumok bejegyzései a kórus és zenekar tagjairól, kottabeszerzésekről adnak tájékoztatást. Az ignáci rend 1709–1773 közötti győri zenei repertoárja, az iskoladrámák és a 18. századi regens chori-k névsora alapján a rendelkezésre álló hangszerekről, hangszerelési lehetőségekről, az énekkar szólamösszetételéről (concertanto – ripieno), műfajokról is jellegzetes kép alkotható. Kitekintést ad a korabeli európai zenetörténeti vonatkozásokra (Bach, Händel). A szerző nem mindig közli a forrásrészletek eredetijét, de azokat gondos lábjegyzeteléssel visszakereshetővé teszi.
Tari Lujza: „Lajtha László hangszerkutatásai, mai tanulságokkal”, Ethnographia 124/4 (2013), 532–544.
Historiográfiai szempontból is jelentős áttekintés, amely Berlász Melinda 1984-ben megjelent kötete után is felhívja a figyelmet Lajtha László hangszertörténeti és hangszergyűjteménnyel kapcsolatos tevékenységére. A zeneszerző a Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának anyagi nehézségei miatt kapott az intézmény keretein belül munkát a hangszergyűjteményben. E gyűjteménykezelési munkakörén belül kezdett el a hangszerek ábrázolásával valamint díszítésével foglalkozni, e témában több publikációja született 1921-1929 (ld. ott). A tanulmány külön erénye, hogy Tari Lujza nemzetközi kontextusba (Galpin, Kinsky) helyezi a hazai zenei ikonográfiai kutatás (Gárdonyi Albert, Haraszti Emil) 1920-as években megindult írásait. Emellett Lajtha kutatási eredményeinek hitelességét, fenntarthatóságát is vizsgálja az újabb kutatási eredmények alapján.
Forráskiadványok
Bonanni, Philippo: Gabinetto Armonico: Pieno d’Instromenti sonori (Roma, 1723).
Philippo Bonanni jezsuita polihisztor a Museo del Collegio Romano Athanasius Kircher utáni kurátora, aki a gyűjteményből ihletet nyerve készítette el e traktátusát. A Gabinetto az ókortól kezdve veszi számba a zenei instrumentumokat, azokat felosztva, fúvós, vonós, ütős hangszerekre, egyenként tárgyalva valamennyit. Megkülönböztetésre használ ugyanakkor ünnepi, tengerészeti, hadi, temetési, szakrális etc. típusokat is. A traktátust 145 számozott tábla illusztrálja, amelyeken a hangszereket használat közben, minimális térábrázolással mutatja be a németalföldi metsző, Arnold van Westerhout.
Agricola, Martin: Musica instrumentalis deudsch (Wittemberg, 1529).
A 16. századi sziléziai zeneszerző, zeneteoretikus német nyelven íródott kiadványa elméleti és gyakorlati nézőpontból egyaránt részletesen szemlélteti a fúvós, vonós, húros, fújtatós, billentyűs hangszerek felépítését, hangolását, hangterjedelmét valamint fogástáblázatát. Az egyes instrumentumok ábrái mellett feltüntetett elnevezések a korabeli terminológiai értelmezéshez is támpontot adnak. Elméleti vonatkozásban a notációs rendszereket is tárgyalja.
