Berlász Melinda: „A hangszertörténeti kutató”, in uő: Lajtha László (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984) (= A múlt magyar tudósa, főszerk. Tolnai Gábor), 81–91.
Lajtha László 1920-as években, a Nemzeti Múzeumban betöltött hangszergyűjteményi tevékenységéből eredő zenei ikonográfiai és hangszertörténeti kutatásairól és publikációiról szóló tanulmány, megemlítve az ugyanebben az évtizedben, az ő részvételével is szervezett kiállítást valamint a neki köszönhető gyűjteménygyarapítást. A szerző a komponista életművén és a hazai kutatástörténeten belül is jelentősnek ítéli meg Lajtha zenei ikonográfiai kutatását, amely rövidsége ellenére jelentős kérdéseket vetett fel a hazai kutatás számára.
Buzinkay Géza: Borsszem Jankó és társai – Élclapok és karikatúrák (Budapest, Corvina Kiadó, 1983).
A sajtótörténettel mélyrehatóan foglalkozó művelődéstörténész az anekdotázás és politika talaján kialakuló magyar élclap-kultúra történetét mutatja be könyvében. E sajtótermékek közéleti groteszkbe fordult témaválasztásait, a fellendülést követő szalonkultúrába való finomodásának ívét három korszakra osztva (1848–1865, 1865–1875, 1876–1896) fejti ki. A közéleti szereplők és jellegzetes társadalmi figurák rövid jellemzése jól szemlélteti a korabeli közönség előtt pellengérre állított reális és fiktív – de mindenképpen valós alapokon nyugvó – alakokat, jelenségeket, röviden: min nevetett a 19. század embere Magyarországon. A Borsszem Jankó és nevesebb társai oldalain megkerülhetetlen téma a különböző műfajokban megjelenő szatíra, valamint a karikatúra. A bőséges és tematikusan rendezett humorisztikus ábrázolások válogatott közlése mellett azok készítőivel is foglalkozik a szerző. Jankó János és Karel Klič politika-, technika- és várostörténeti grafikái között több előadóművészi, azonbelül zenei vonatkozású személy és jelenet is helyet kap a szöveges idézetek mellett, görbetükröt tartva a pátosz és a mindennapi élet közt feszülő ellentét elé. A kötetvégi Függelék rövidítés-, irodalom- és képjegyzékkel valamint névmutatóval segíti a tájékozódást, legyen szó általános ismeretbővítésről vagy további kutatáshoz szükséges források felleléséről.
Falvy Zoltán – Keresztury Dezső – Vécsey Jenő: A magyar zenetörténet képeskönyve (Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1960).
Keresztury előszava szerint Szabolcsi Bence 1956-os A Magyar Zenetörténet kézikönyve című munkája alapján és lektorálása alatt összeállított kötet tulajdonképpen képekre építve, kronologikusan halad: az illusztrációkat magyarázva építi fel a magyar és a – szerzői előszó alapján szintén javasolt – magyarországi zenetörténetet. A társtudományok (zenetörténet, művészettörténet, néprajz, történettudomány) együttes, illetve kiegészítő jellegét a különböző intézmények – Országos Széchényi Könyvtár, Magyar Tudományos Akadémia, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Múzeum, Országos Néprajzi Múzeum, Nemzeti Galéria, Szépművészeti Múzeum, Petőfi Irodalmi Múzeum, Esztergomi Keresztény Múzeum – műtárgyaival egészíti ki. A képanyag több esetben az adott zenetörténeti korszak egy-egy kontextuselemének bemutatása, de a zenei paleográfiára is kitér. A jegyzetes tartalomjegyzék az adott fejezet illusztrációit az őrző gyűjtemény szempontjából is részletezi. Zenészek, énekesek, zeneszerzők képeit a korai időszakokból szintén közli. Az ábrázolások színes változatai külön kerülnek bemutatásra; a név- és mű/incipitmutatója ugyancsak rendkívül hasznos.
Falvy Zoltán – Gábry György: Hangszerek a történelemben. Zenetörténeti kiállítás a Budapesti Művészeti Hetek keretében (Budapest, Budapesti Művészeti Hetek Irodája, 1967).
A Falvy Zoltán és Gábry György kurátorsága alatt készült kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum és az Esztergomi Keresztény Múzeum anyagából válogatás. A kísérőfüzet rövid bevezetője szerint az 1967-es kiállítás a Budapesti Művészeti Hetek keretében osztja meg a nagyközönség által egészében még nem látott hangszerek, kapcsolódó művelődéstörténeti dokumentumok összeállítását, amelyek „a hazai vonatkozásokon túlmenően, kitekintést nyújtanak az európai összefüggésekre”, az eredetiség és hitelesség alapján válogatva. Az „államalapítás” időszakától definiált témakörök egy-egy történelmi hangszer és annak történeti-zenetörténeti kontextusa adja (pl. Brandenburgi Katalin virginálja, Esterházy-baryton). Külön érdekesség, hogy a hangszerkiállítás összekapcsolódik az azokat megszólaltató koncertekkel. A több századot átölelő zenetörténeti műtárgyak közül kiemel többet és azokat műfajokhoz is sorolja, pl. 16–18. századi lant 1700-as évekbeli itáliai-német változatai, II. József csembalója, Beethoven-Liszt Broadwood zongorája valamint a 19. század empire-stílusú hangszereit. A fekete-fehér, többoldalas képanyagban több zeneikonográfiai utalás is látható: pl. a csengöldi zenélő angyalok a 15. századból, a 17. századi Madiseder-címeres clavichord valamint az ezzel közel egykorú cimbalom festett tokja.
Falvy, Zoltán: „Images, Instruments, History of Music : Musical Iconology”, in RIdIM/ RCMI Newsletter, 2/ 2 (1977 tavasz), 9–12.
A rövidsége ellenére igen tartalmas cikk a hangszerábrázolások hitelességére, és a jelentésükhöz kapcsolódó összefüggésekre hívja fel a figyelmet. A zenetörténeti hiátusok képzőművészetből nyerhető adatok megfelelő gyűjtését célzó művészet- és zenetörténészek interdiszciplinaritását hangsúlyozó esettanulmány a Bölcs Alfonz nevéhez köthető Las Cantigas de Santa Maria-gyűjtemény illusztrációit elemzi. A 13. századi kódex képeinek látszólag mellékes elemei (egyes hangszerek tartása, a zenészek szólóban vagy párban ábrázolása valamint a háttér és az öltözék európai arab-mór, zsidó motívumai) más megvilágításba kerülnek, ha ezek alapján a szerző új kutatási lehetőségeket mutat fel: a képzőművészet zenei vonatkozásai és egy-egy ábrázolás részletes analízise a hangszerek felépítésére, az instrumentumok vándorlására és előadói praxisra nézve is további adalékokkal szolgálnak. A cikk végére ígért három cantiga átirata a szerkesztői megjegyzés alapján végül nem került be a közlésbe. A részletes elemzés és tárgyismeret valamint a forráskritikai hozzáállás rendkívül inspiráló, de a címben szereplő kifejezés nem kerül elő, jóllehet az ikonográfia és ikonológia szorosan összetartozó, de nem azonos diszciplína.
Falvy, Zoltán: „A hangszerkiállítások elméleti és gyakorlati kérdései”, Zenetudományi Dolgozatok (1981), 331–335.
A muzeológia és a zenetudomány kapcsolatára épülő rövid tanulmány a zenei, azonbelül is a hangszerkiállítások gyakorlati kivitelezésére fókuszál. A kiállítások négy típusának – 1) bemutató/passzív, 2) komplex, 3) monografikus, 4) tematikus – ismertetésén belül illetve azon túllépve azt a véleményt képviseli, miszerint „egy hangszertörténeti gyűjtemény a régi zene autentikus interpretációjának szempontjából a legfontosabb zenetudományi műhely” (332.), ahol muzeológus, restaurátor, zenetudós és előadó együttes munkája elengedhetetlen. Munkájuk négy eleme – hangszertípusok kiválasztása, ikonográfiai elemzés, összehasonlítás, rekonstrukció-forráselemzés valamint interpretáció – a gyakran különváló elméleti és gyakorlati tevékenységek szerves egységét mutatja föl. A nemzetközi kitekintésben a zenei ikonográfiai kutatások jelentőségét hangsúlyozza, amely a RIdIM (Association Répertoire International d’Iconographie) keretén belül a zenei múzeumok etéren történő intézményes kutatását támogatja és fogja össze. A kutatás másik, ugyancsak gyakorlati zenei élettel összefüggő része a hangszerrekonstrukció illetve hangszerkópia készítés – ezek semmiképpen sem állíthatók szembe egymással a szerző szerint –, amellyel a régizenei életet is támogatja. Az ikonográfia segítségével a hangszerkópiák sokfélesége is indokolttá válik. A kiállításhoz további fontos szempont a berendezés: a műtárgyak egymásmellé helyezésén túllépő súlypontok, logikai rend és nem utolsósorban a látogató – és nemcsak szakember – érdeklődését is figyelembe vevő nézőpont szubjektív intenzitásával is megérinti a szemlélőt.
Falvy Zoltán – [Sz.] Farkas Márta: Kép és zene zeneikonográfiai kiállítás a Szépművészeti Múzeum grafikáiból (Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, cop. 1981).
Kiállításfüzet, amely Falvy Zoltán és Sz. Farkas Márta tudományelméleti és módszertani bevezetője után több évszázad hangszerábrázolásaiból ad ízelítőt. A Szépművészeti Múzeum grafikáiból összeállított kiállítás vezetőjét megnyitó Zeneikonográfia bevezetőjében, Falvy Zoltán a „nemzetközi zenetudományi kutatás igen fontos új ágazatának” aktuális helyzetét ismerteti. Az ikonográfia szervezett, nemzetközi szinten megjelenő kutatását, annak jelentőségét Emanuel Winternitz alapvető munkájára (Musical Instrument and their Symbolism in Western Art) és az annak folyományaként megalakuló RIdIM (Répertoire International d’Iconographie Musical) szempontrendszerére alapozva foglalja össze. Eszerint a több diszciplínára (történelem, képzőművészet, zenetudomány) épülő elemzés három fő területre támaszkodik analízisei során: a hangszer alakja és felépítése, az előadókra vonatkozó információk valamint a különböző korszakok előadási gyakorlata. Falvy kitér a különböző tudományágak egymástól eltérő terminológiájára, beleértve a szimbolikus és realista ábrázolás problémáját valamint a zenei praxis rekonstrukcióját is – hiszen a hiteles ábrázolások, történeti szempontok összevetésével a régizenei együttesek számára is fontos forrásanyagnak bizonyulnak. A szerző pragmatikus változást lát a legújabbkori ábrázolások szemléletmódjában, amely szintén befolyásolja a zeneikonográfiai kutatások irányát.
Izgalmas művészetelméleti szempontok állnak Sz. Farkas Márta a zenei ábrázolások képi jelrendszeréről szóló írásának fókuszpontjában. A zene vizuálisan nem kifejezhető lényege korszakokon átívelő: egyszerre változó és állandó jelentéstartalmait a hangzás asszociációin vizualizáljuk, így akár attribútumként alkalmazva koronként változó illusztrációk valóságtartalmából levezethető megismerési lehetőségek jelennek így meg. A hangszerek, zenélő alakok, zenei alkalmak ilyetén ábrázolásainak rövid – 16–19. századra vonatkozó – stílusváltozásait összefoglalva ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az zeneikonográfia az adott kor zeneéletéről, zenei ideáljáról nyerhető adatok ellenére sem tekinthető közvetlen zene- és hangszertörténeti forrásnak – éppen az ábrázolások konvenciókra is épülő volta miatt. A hangszerek organológiai vonatkozásához – valós, fantázia, archaizáló-antikizáló, orientalizáló – kapcsolódóan a három tudományos munka (Virdung: Musica getuscht, Praetorius: Syntagma musicum, Kircher: Musurgia universalis) kiállításon is szereplő ábrázolásaira, mint a művészivel összevethető reális korabeli ábrázolás példáira hívja fel a figyelmet. A függelékben 23 kép látható. Magyar-angol nyelvű kiadvány.
Sz. Farkas Márta: A zeneélet és a hangszeres kultúra emlékei Magyarországon. Az MTA Zenetörténeti Múzeum állandó kiállítása (Budapest, MTA Zenetörténeti Múzeum, 1990).
Sz. Farkas Márta rendezése alatt összeállított kiállítás ismertetőfüzete. Az intézeten kívüli műtárgyakat a Budapesti Történeti Múzeum, Hadtörténeti Múzeum, Iparművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Néprajzi Múzeum és Szépművészeti Múzeum kölcsönözte. A termek egyes tematikái felölelik a magyarországi hangszerkészítés, a Pesti Hangszerkészítő Céh (1836–1872) történetét, egy stilizált hegedűkészítő műhelyképpel szemléltetve a munkafolyamatokat, valamint a magyar mesterhangszereket. A zenei vonatkozású képzőművészeti alkotások a 17–19. századi hangszeres zenélés különbözőképpen szemléltetik a társasági zenélés többféle formáját. Vallásos, és profán témaként a különböző társadalmi rétegek környezetét mutatják be, hozzátéve, hogy „a magyarországi közgyűjteményekben őrzött hangszerek három tipikus zenélési módot reprezentálnak: a hadizenét, a főúri zenélést és a polgári muzsikálást”. A kiállítás harmadik része a magyar népi hangszereket, a parasztság által készített és használt instrumentumokat mutatja be típusonként, tájegységenként, az ornamentikára is felhívva a figyelmet.
Fürst Leontin: Hangszerek a magyar képzőművészetben: 12 képpel (Budapest, 1943) (= A Budapest Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Művészettörténeti és Keresztényrégészeti Intézetének dolgozatai).
„A művészettörténetben számtalan példáját találhatjuk annak, hogy a képzőművész milyen nagy jelentőséget tulajdonít a zenének, hogyan teszi tökéletesebbé művészi kifejezésmódját azáltal, hogy alkotásába egy másik művészetet is belevon.” A korokon átívelő kis füzetben Fürst Leontin – nem mellékesen művészettörténet- és énekszakos tanulmányokat is végző kutatóként – a 19–20. század első felének olasz, német és magyar nyelvű irodalmából válogatva mutatja be a magyar vonatkozású zenei ábrázolások keresztmetszetét. Teljességet ne várjon az olvasó, de jó kiindulópontot igen: az ókortól a 19. századig tartó magyarországi vonatkozású ábrázolások leírása a szerző művészettörténeti, muzeológiai és zenei jártasságáról egyaránt tanúskodik. Széles spektrumot nyitva érinti a zenei ikonográfiai műfajok (festészet, szobrászat, numizmatika, stb.) város-, diplomáciatörténeti aspektusait is. A lábjegyzetekkel gondosan ellátott írást általános és korszakspecifikus irodalom, valamint képi illusztrációk egészítik ki.
Galavics Géza– Marosi Ernő – Mikó Árpád – Wehli Tünde: Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig (s.l., Corvina, 2001; Egyetemi Könyvtár).
Az egyetemi tankönyvnek szánt könyv túlmutat a tények közlésén. A honfoglalástól a gótikán keresztül a reneszánszon és a barokkon át egészen a rokokóig mutatja be a négy kiemelkedő művészettörténész saját kutatási korszakán keresztül a magyar és magyarországi művészet történetét. Nemzetközi kitekintésük mellett határokon túlmutató összefüggésekre, lehetséges tendenciákra és transzferirányokra mutatnak rá, s nem utolsósorban a művészetek és azok műfajainak reprezentációs lehetőségeit. A kötetvégi képjegyzék, név- és helynévmutató mellett a négy szerző korszakspecifikus bibliográfiával ad további tájékozódási lehetőséget az érdeklődőnek.
Galavics Géza: „Művészettörténet, zenetörténet, tánctörténet (Muzsikus- és táncábrázolások 1750-1820 között Magyarországon)”, Ethnographia, 98/2–4 (1987), 160–206.
A tanulmány interdiszciplináris szemléletű kísérlet: azon képzőművészeti alkotásokra hívja fel a figyelmet, amelyekből a zenei alkalmakra, a hangszerek típusára, használatára valamint a táncra vonatkozóan tudhatunk meg többet. A szemléltetésre alkalmazott képek sorát 18. századi külföldi metszetek-ábrázolások sorával kezdi: Justus van der Nypoort, Birkenstein és Kaltschmidt stilizált tájképeinek szélein szereplő hajdú- és paraszttáncosok, zenészek bemutatásával. Világi és egyházi muzsikusokkal kapcsolatban említi Caspar Sambach által – a székesfehérvári templom orgonakarzatára – festett jezsuita szerzetest, akit hangsúlyos és részletes kottaképpel ábrázol a festő. A városi együttesek egyikét ábrázolja az 1754-es selmecbányai lövészünnep festett céltáblája. Az 1760-as évek körül készült és az Esterházyak zenei életéhez kapcsolódik az edelényi kastély – Esterházy István és Forgách Ludmilla tulajdona – egyik lakószoba-freskója, egy cigányhegedűs-ábrázolással. Az észak-magyarországi rezidencia mellett Esterházy Pál Antal Bécs-orientációjú udvarának zenekarát Joseph Haydn vezette, aki a grófi muzsikusok egyenruhájában szerepel egy 1761-es szerződése körül készült festményen.
A 18. századi rezidenciális zenére utalnak az ekkoriban megjelenő újszerű portrék is, amelyek a hangszer és karakter mellett az ábrázolt személy hangszertudására, társadalmi státuszára (főnemes, zenetanár), zenei ízlésére is engednek következtetni. A 18–19. századi ábrázolások további széles spektrumát a táncosok-muzsikusok adják. A mulatságokon szereplő etnikumok (cigány, zsidó, szerb, horvát, német) zenészei és hangszerei ugyanúgy megjelennek, mint verbunkos és katonai táncok valamint az azt kísérő hangszeresek (hegedű, duda, cimbalom). Utóbbiak zsánerképei a korabeli metszeteken, címlapokon is feltűnnek (Stock Johann Martin, Berner Ádám, Petrich András, etc.). A tanulmány többek között a neves zenészekről, zeneszerzőkről (Lavotta, Bihari, Csermák) készült olajfestményeket is megemlíti az 1810-1820-as évekből.
Haraszti Emil: Hangutánzás és jelentésváltozás az egyetemes és a magyar hangszertörténetben (Budavári Tudományos Társaság [Budapest], 1926).
A hangszertörténet, nyelvtörténet, azonbelül homonymia (együtthangzás) és onomatopoeia (hangutánzás) határterületein járó dolgozat a szerző budapesti bölcsészettudományi előadására valamint 1925-ben, a párizsi Société Francaise de Musicologie ülésén megtartott székfoglaló értekezésére épül, és kiindulópontja a cymbalum-cimbalom, magyar hangszertörténetet is érintő terminus kérdése. A német és francia forrásokat is áttekintő kutatásból a Mahillon-féle hangszertipizálás ismertetése mellett a hangutánzás három (gyermeki, állati valamit adott instumentum hangját kifejező) elnevezések kialakulásával is foglalkozik. A nyelvtudományi vonatkozások érintik a szerző által kritikusan szemlélt korabeli szótárakat is, illetve az egyes kifejezések jelentéstani kialakulását is. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a hangszerrel való közvetlen kapcsolat hiánya egy töredékes nyelvészeti-etimológiai eredményhez vezet, mellőzve a hangi megszólaltatás jelentőségét. „Az elnevezés aszerint változik, amint a hangalak a hangszer hangjának más és más sajátosságát festi: az arab zamr az ooboa hangjának rezgését utánozza, míg a flamand pyp az átható hangzást.” (23. o.) A cymbalum jelentésváltozásait Haraszti a bibliafordításokhoz köti, ezek a későbbi traktátusok terminusaira is kihatnak (pl. Mersenne). A 17–18. századi organográfiai és enciklopedikus művekben szereplő jelentésváltozásokat és azok okait is nyomon követi. Külön érdekes a cimbalom – psalterium hangszertörténeti és elnevezési fajtáinak (psalterium, tympanon, Hackbrett, cymbalon, stb.) jelentésgyökeinek vizsgálata. A könyv nagy erénye a gazdag jegyzetanyag mellett a sokféle szemléltető ábra a különböző korok hangszereit forrásértékűen közölve, emellett a hangszerföldrajzi és az átvonuló hangszernévgyökök vizsgálata. A magyar vonatkozásokat többek között Anonymus, a Bécsi Kódex, Károli Gáspár, Nádasdy számadások, Comenius, Pápai-Páriz, Laborde, Bartalus István elemzéseinek cimbalom-vonatkozásai útján tekinti át. A hangutánzás, etimológia fejezeten belül Curt Sachs hipotézisét (cymbalum-cembalo) vizsgálja, majd cáfolja is azt. A különböző elméletek (Van der Straeten, Wackernagel) mellett az organográfia és a néplélektan kölcsönhatására is kitér.
A forrásművek jegyzéke az antik kor és a 20. század közötti magyar, angol, német, francia, spanyol, román, horvát, latin, olasz nyelven megjelent szakirodalmára épül – ez a hangszer- és zenetörténeti valamint nyelvészeti irányokban érdeklődőnek is jó útmutatást adnak. A műmellékletek jegyzékében a köteten belül már forrásmegjelöléssel szereplő képek bővebb, külföldi kötetekben fellelhetőséget közli. Név- és tárgymutatója, valamint részletes tartalomjegyzéke rendkívül biztos tájékozódást nyújt. A kötetet németnyelvű összefoglaló egészíti ki.
Mihalik Sándor: „Problems concerning the Altar of Elizabeth, Queen of Hungary”, Acta Historiae Artium, 10/3–4 (1964), 247–298.
Művészettörténeti elemzés és történeti leírás Erzsébet királyné 14. századi házioltáráról. A kutatástörténetben Károly Róbert feleségének – részben zarándoklat céljából tett – külföldi útjai és az ezeken vásárolt vagy ajándékba kapott műtárgyak összefüggésében, továbbá a lehetséges készítőként számba vehető francia illetve itáliai műhelyre vonatkozó pro- és kontra érvek is megjelennek. A királyné által az óbudai klarisszáknak adományozott házioltár, törökvész utáni hányattatása Pozsonyon, Párizson át vezetett jelenlegi őrzési helyéig, a new yorki Metropolitan Múzeumig. Mihalik itt végzett vizsgálatai arra is keresik a választ, hogy a Maria lactans-szobrot körbevevő szentek és zenélő angyalok alakjai milyen sorrendben lehettek elhelyezve eredetileg. A műtárgy egyben a zenélő angyalábrázolások egyik magyar vonatkozású példája is.
Raffay Endre: Apollón szentélye: A budapesti Zeneakadémia százéves épülete, építéstörténete és ikonográfiai programja (Pozsony, Kalligram, 2007).
A középkorral, szecesszióval és műemlékvédelemmel egyaránt foglalkozó művészettörténész a Zeneakadémia építéstörténetét tekinti végig, Giergl Kálmán és Korb Flóris tervváltozatain, és az épület korabeli zenei és építészeti sajtójából rekonstruálható fogadtatásán keresztül. A könyv részletesen tárgyalja az épületi terek, szárnyak, ornamentikák stílusának kérdését is (szecesszió, modernizmus). A többéves kutatás eredményeként a Zeneakadémia Adattárárában, a Magyar Országos Levéltárban és a Magyar Építészeti Múzeumban fellelt dokumentumokat, képeket is közli. A harmadik, záró fejezet egyben a könyv címét is idézi. Itt kap helyet a térelrendezés, ablaküvegek, díszek (maszkok, faragványok), külső és belső elemek (homlokzat, frízek, mozaikok) valamint Körösfői-Kriesch Aladár freskóinak elemzésén keresztül rekonstruált ikonográfiai program bemutatása. Különösen érdekes a mitológiai világképhez kapcsolódó homéroszi, ovidiuszi részletek beemelése, a külföldi szecessziós analógiák (Klimt Beethoven-fríze, a Secession) valamint a Nietsche és Péladan gondolatsíkján megfogalmazott szakrális vonatkozás, miszerint az épület egy szentély, melynek liturgiáját az alkotóművészek celebrálják. Lábjegyzetelt.
Somfai László: Joseph Haydn élete képekben és dokumentumokban (Budapest, Zeneműkiadó, 1977).
A korabeli ábrázolások az életrajz mentén haladva, idézetekkel együtt szemléltetik a zeneszerző életét, annak helyszíneit, ismeretségi körét (hercegi mecénások és Haydn által tisztelt kortársak portréi), hangszereit, kottáit, kéziratait. A német és angol nyelvű kiadások után megjelent magyar változatban tájékozódást a név- és tárgymutató mellett Függelék segíti, amely a rövidítések, hiteles Haydn-ábrázolások valamint források jegyzéke segíti. A Haydn-kutatóként is nemzetközi hírű Somfai László külön figyelmet szentelt a zeneszerző ábrázolásainak összehasonlító képanyagára is.
Supka Géza: „Régi hangszerekről. Bemutatásokkal a M. Nemzeti Muzeum régi hangszergyűjteményből”, I: Zenelap 20/8 (1906. április 10), 1–4; II: Zenelap 20/9–10 (1906. május 10), 2–5; III: Zenelap 20/11–12 (1906. június 10), 4–5; IV: Zenelap 20/14 (1906. július 1), 2–3; V: Zenelap 20/15 (1906. szeptember 1), 4–5; VI: Zenelap 20/16 (1906. szeptember 20), 3–4.
A művészettörténész a Magyar Nemzeti Múzeum „régiségosztályán” található 200 hangszer katalogizálásából kiindulva a hang és hangszertörténet tárgyában végzett kutatásait veszi sorra. Ezenbelül a közelmúlt zenetörténet régi és új külföldi megközelítéseiből indul ki, hangsúlyozva, hogy a hangszertörténet ilyenfajta kutatása még etéren is újdonságnak számít. A több közlésben megjelenő sorozat a zenetörténeti korszakokon belül tárgyalja az egyes hangszereket – ez főként a múzeumi gyűjtemény Delhaes hagyatékából való, akkoriban kiállított példányain keresztül igazán érdekes, de képi illusztráció nem társul a magyarázatokhoz. Hangneme rendkívül kritikus, főként a vallásos-naív elméletekkel kapcsolatban.
Szigeti Kilián: „A győri Szent Ignác-templom zenéje a XVIII. században”, Arrabona – Múzeumi közlemények 5 (Győr, 1963), 235–247.
A győri jezsuita templom lehetséges repertoárjáról a 154 darabot számláló kottás anyaga alapján készült összefoglaló. Szerzője bencés szerzetes, a Pannonhalmára került győri jezsuita anyag forráskutatására építi a tanulmányát, kitérve a jezsuita templom zenei ikonográfiai vonatkozású orgonakarzatára is. A kéziratos – kis számban nyomtatott – dokumentumok bejegyzései a kórus és zenekar tagjairól, kottabeszerzésekről adnak tájékoztatást. Az ignáci rend 1709–1773 közötti győri zenei repertoárja, az iskoladrámák és a 18. századi regens chori-k névsora alapján a rendelkezésre álló hangszerekről, hangszerelési lehetőségekről, az énekkar szólamösszetételéről (concertanto – ripieno), műfajokról is jellegzetes kép alkotható. Kitekintést ad a korabeli európai zenetörténeti vonatkozásokra (Bach, Händel). A szerző nem mindig közli a forrásrészletek eredetijét, de azokat gondos lábjegyzeteléssel visszakereshetővé teszi.
Tari Lujza: „Lajtha László hangszerkutatásai, mai tanulságokkal”, Ethnographia 124/4 (2013), 532–544.
Historiográfiai szempontból is jelentős áttekintés, amely Berlász Melinda 1984-ben megjelent kötete után is felhívja a figyelmet Lajtha László hangszertörténeti és hangszergyűjteménnyel kapcsolatos tevékenységére. A zeneszerző a Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának anyagi nehézségei miatt kapott az intézmény keretein belül munkát a hangszergyűjteményben. E gyűjteménykezelési munkakörén belül kezdett el a hangszerek ábrázolásával valamint díszítésével foglalkozni, e témában több publikációja született 1921-1929 (ld. ott). A tanulmány külön erénye, hogy Tari Lujza nemzetközi kontextusba (Galpin, Kinsky) helyezi a hazai zenei ikonográfiai kutatás (Gárdonyi Albert, Haraszti Emil) 1920-as években megindult írásait. Emellett Lajtha kutatási eredményeinek hitelességét, fenntarthatóságát is vizsgálja az újabb kutatási eredmények alapján.
Forráskiadványok
Bonanni, Philippo: Gabinetto Armonico: Pieno d’Instromenti sonori (Roma, 1723).
Philippo Bonanni jezsuita polihisztor a Museo del Collegio Romano Athanasius Kircher utáni kurátora, aki a gyűjteményből ihletet nyerve készítette el e traktátusát. A Gabinetto az ókortól kezdve veszi számba a zenei instrumentumokat, azokat felosztva, fúvós, vonós, ütős hangszerekre, egyenként tárgyalva valamennyit. Megkülönböztetésre használ ugyanakkor ünnepi, tengerészeti, hadi, temetési, szakrális etc. típusokat is. A traktátust 145 számozott tábla illusztrálja, amelyeken a hangszereket használat közben, minimális térábrázolással mutatja be a németalföldi metsző, Arnold van Westerhout.
Agricola, Martin: Musica instrumentalis deudsch (Wittemberg, 1529).
A 16. századi sziléziai zeneszerző, zeneteoretikus német nyelven íródott kiadványa elméleti és gyakorlati nézőpontból egyaránt részletesen szemlélteti a fúvós, vonós, húros, fújtatós, billentyűs hangszerek felépítését, hangolását, hangterjedelmét valamint fogástáblázatát. Az egyes instrumentumok ábrái mellett feltüntetett elnevezések a korabeli terminológiai értelmezéshez is támpontot adnak. Elméleti vonatkozásban a notációs rendszereket is tárgyalja.