Kamarazenélés a polgárosodó Pest-Budán (1865–1896)

A kamarazene és kamarazenélés valamiképpen kapcsolatban áll a zenei élet minden színterével. Úgy gondolom, hogy a repertoár különböző típusain, a kamarazene társadalmi funkcióján és gyakorlatán, vagyis többszintes művelésén és fogyasztásán keresztül betekintést nyerhetünk a polgárosodó Pest-Buda 19. századi zeneéletének állapotába. Kutatásom az 1865 és 1896 közötti évekre fókuszál – a dátum szimbolikus, ezekben az években adott otthont a kamarazenei koncerteknek a Pesti Vigadó. Ugyanakkor ezek az évtizedek a főváros és az egész régió életében reprezentatív időszakot jelentettek: kialakult Pest látképe, sőt, ha a századforduló éveit is belevesszük, akkor felépültek ikonikus épületeink. A kiegyezés után az „1870-es évek elején a hosszan tartó konszolidáció és prosperitás korszaka köszöntött a kontinensre, amely a század utolsó harmadában gyorsabban és eredményesebben fejlődött, mint a megelőző három évszázad alatt” – írja Hanák Péter.

A disszertáció középpontjában a nyilvános, a félnyilvános (azaz szalon-) és az otthoni zenélés repertoárja, annak feltárása és feldolgozása áll. Ehhez elengedhetetlen a társadalom- és művelődéstörténeti háttér ismerete, illetve a zenei intézményrendszer feltérképezése. A már említett, három szintbe rendeződő zenei színtereken kívül vizsgálni fogom a kamarazenei oktatást és az átjárást az iskolák és professzionális előadások között. Néhány szerző és mű kiemelésével a Magyarországon keletkezett kamaraművek is a vizsgálat tárgyát képezik.

Kutatásom kiemelt célja továbbá, hogy a polgárosodó Pest-Budán a kamarazenélést mint társadalmi gyakorlatot, a zene művelését és fogyasztását szélesebb nemzetközi kontextusba helyezve értékeljem. A nemzetközi, elsősorban közép-európai referencia-példákkal való konkrét összehasonlítás (Bécs, Pozsony, Prága, Zágráb stb.), a kultúrtranszfer jelenségének vizsgálata az összes fejezetben kiemelt szerepet kap majd. Ehhez a nemzetközi szakirodalomra, alapvető lexikonokra, monográfiákra és kézikönyvekre fogok támaszkodni.

A téma feldolgozásához széles körű és jobbára még feldolgozatlan forrásanyag áll rendelkezésre. Primer forrásaim között szerepelnek a levéltári és kottatári anyagok, kiadói jegyzékek és a korabeli sajtó. A nyilvános és félnyilvános eseményekhez a sajtóban megjelent kritikákon kívül a koncertplakátok és az intézmények archívumai szolgáltatnak információt. A szalonokhoz és házi zenéléshez pedig a memoárok, levelezések nyújtanak segítséget. A levéltári kutatások izgalmas képet adhatnak a mindennapi életről és a zenélés, illetve zenefogyasztás abban betöltött szerepéről is.

Szakdolgozatom (Zongoraötösök a századfordulós Budapesten) írása közben szembesültem azzal, hogy átfogó tanulmány nem született a témában. Készültek alapkutatások és tanulmányok az egyes zeneszerzőkről, az intézményekről és egy-egy kiemelt jelenségről, de csak vázlatos képet sikerült kapnom a 19. század utolsó harmadának kamarazenélési szokásairól és magáról a repertoárról. Ábrányi a századfordulón (A magyar zene a XIX. században), Szabolcsi Bence ötven évvel később (A XIX. század magyar romantikus zenéje) és Dobszay László a nyolcvanas években (Magyar ​zenetörténet) készült munkájában jó, ha egy rövid bekezdést szán a kamarazenélésnek és a Magyarországon készült műveknek. Pedig igen gazdag kamarazenei gyakorlat alakulhatott ki a század végére, ha 1896-ban a fiatal Dohnányi frissen elkészült c-moll zongoraötösét rövid időn belül hat szalonban is előadhatta:

A Quintettem külömben most privát körökben meglehetős frequentácziónak örvend. Nem rég Thománnál adtuk elő. Gruberéknél már 2.-szer (egyszer én játszottam, egyszer Gruberné). Legközelebb Singeréknél (Singer-né tanítványom 2frt), Neumannéknál és Schwimmer egyetemi tanárnál lesz előadandó. Kunwaldékat nem is számítom.

Kelemen Éva (összeáll.), Dohnányi Ernő családi levelei (Budapest: Országos Széchényi Könyvtár – Gondolat Kiadó – MTA Zenetudományi Intézet, 2011), 67

Sajnálatos módon a nemzetközi szakirodalomban – néhány brit kutatót kivéve – szintén ritkaságszámba megy az egyes városok kamarazenélési szokásainak és repertoárjának feldolgozása. A társadalomtudományokban az utóbbi évtizedekben bekövetkezett szemléletváltás hatására azonban a mindennapok története felértékelődött, a politika- és eszmetörténet mellett egyre nagyobb figyelem irányul a társadalmi gyakorlat kutatására. Ennek köszönhető az az érdeklődés is, amely Magyarországon többek között a polgárosodás és nemzetépítés belső folyamatait – pl. a polgári egyesületek vagy a szalonok működését, lásd Wohl- és Pulszky-szalon – elemző munkában csapódott le. Mindez hátteret biztosít a kamarazenei gyakorlat elterjedésének és társadalmi funkciójának megfelelő értékeléséhez.