Kategóriák
Adattár Egyéb

A pesti Nemzeti Színház az 1840-es években

Budán és Pesten már a 18. század elején feltűntek német vándorszínész-társulatok. 1774-ben az egykori pesti erődítményrendszer maradványában, a Duna-parti Rondellában nyílt meg az első állandó színház. A magyar nyelven játszó vándortársulatok az 1790-es években jelentek meg: a Kelemen László által vezetett színészek 1790. október 25-én Budán, majd két nappal később Pesten tartották első előadásaikat.

A 19. század első évtizedeiben egyre nőtt az igény egy magyar nyelvű színház építésére. Kolozsvár, Miskolc és Balatonfüred után Pesten is elkezdődtek az építkezések 1835-ben gróf Grassalkovich Antal telkén, a mai Múzeum körút és Rákóczi út sarkán. Bár 3 évvel korábban gróf Széchenyi István benyújtott egy tervet A magyar játékszínről címmel, amelyben nagyszabású Duna-parti épületről álmodott, végül az akkori Pest külvárosában, eredetileg ideiglenesnek szánt épületben kezdett működni a Pesti Magyar Színház. 1837. augusztus 22-én, egy keddi napon nyitotta meg kapuit a nézők előtt, a műsoron Vörösmarty Árpád ébredése előjátéka és Schenk Belizár című drámája szerepelt. Egy héttel később magyarul hallhatott a pesti közönség operát, a vándortársulatok által jól bejáratott Rossini A sevillai borbélyát játszották.

Amikor 1838 januárjában Erkel Ferenc a színház első karmestere lett, kettős feladat állt előtte: amellett, hogy létre kellett hoznia egy működőképes operatársulatot, magyar operák komponálását – lényegében a műfaj magyar változatának megteremtését – is vállalnia kellett. Fő segítője ebben a nemzetközi hírnevű primadonna, Schodelné Klein Rozália volt, aki 1838 októberében, addigi egy éves vendégstátusát követően szerződött a színházhoz. 1840-ben mutatták be Erkel első operáját, a Bátori Máriát. Az esemény reprezentatív jelleget is kapott: ezen előadás alkalmával veszi fel a Pesti Magyar Színház hivatalosan is a Nemzeti Színház nevet, és marad a prózadrámai előadások mellett magyar és nemzetközi operákat bemutató és folyamatosan repertoáron tartó hivatásos játszóhely, a Magyar Királyi Operaház 1884-es megnyitásáig. A Nemzeti Színház, amely felvállaltan a magyar nyelv és kultúra ápolását tűzte ki legfőbb feladatául, hezitálva állt az opera ügyéhez. A színház prózai és operatársulata között dúló nyilvános feszültség, az úgynevezett „operaháború” elsősorban elvi vita volt, de gyakorlati következményekkel is járt. A színészek sajnálták az operára fordított energiát, és sérelmezték a fizetési aránytalanságokat. Schodelné − hasonlóan az énekes primadonnákhoz a 19. században − a prózai színészek fizetésének körülbelül négyszeresét kapta. Azonban a zenés darabok bevétele is többszöröse volt, így az opera népszerűségét és létjogosultságát a Nemzeti Színház színpadán nem lehetett elvitatni.

Szerző: Vizinger Zsolt

Vizinger Zsolt 2020-ban szerezte meg MA diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zenetudományi szakán, ahol jelenleg PhD tanulmányait folytatja. 2018 decembere óta a Zenetudományi Intézet Magyar Zenetörténeti Osztályának tudományos szakalkalmazottja, 2021 januárja óta pedig tudományos segédmunkatársa. Az Osztályon folyó 18─19. századi alapkutatások (digitalizálás, adatfeldolgozás, sajtókutatás) mellett részt vesz a Nemzeti Színház színlapjainak és a kapcsolódó anyagoknak a feldolgozásában, illetve az adatbázis és a honlap létrehozásában. Kutatói érdeklődési körébe a 18–19. századi hangszeres zene tartozik. Készülő disszertációjának munkacíme: Kamarazenélés a polgárosodó Pest-Budán (1865–1896). Repertoár, zenei gyakorlat és intézményrendszer.