Kategóriák
Egyéb

A Hymnusz törvényi rangra emelése

A Kölcsey Hymnus megzenésítésére kiírt pályázattal a Nemzeti Színház mindössze egy népmelódiára számított, amely kellőképp népszerűvé válva a költeményt is széles körben ismertté teszi. A terv bevált. Azonban kezdeti népszerűsége ellenére, a Kölcsey-Erkel Hymnusz nemzeti szimbólummá válásának folyamata hosszú időt vett igénybe, törvényi rangra emeléséhez pedig 145 évnek kellett eltelnie.

1844. július 2-i első előadásától kezdődően Erkel Hymnusza a legkülönfélébb változatokban élt. Számos eltérést találunk már az első kiadás (Pest, Wagner József, 1844. szeptember) és a pályázati példány között is, de az eltérések itt még valószínűleg Erkel javításai nyomán kerültek a kottába. A későbbiekben azonban a kiadók, feldolgozók, előadók nemzeti énekként (és nem műzeneként) kezelték a Hymnusz zenei anyagát, és akárcsak egy közdal vagy népdal esetében megengedettnek gondolták az apróbb változtatásokat.

Milyen változásokat generáltak ezek a beavatkozások? Az egyik legfontosabb, hogy az első és harmadik dallamsor elején elmaradtak a choriambusok. Valószínűleg a korabeli gyakorlatnak engedve, az 1880-as években már maga Erkel is így jegyezte le a Hymnuszt. Számos további apró eltérésen kívül (pld. a harmonizálásban) az egyik legbosszantóbb eltérés később az volt, hogy bizonytalanná vált az utolsó négy sor ismétlése, amelyet a pályázati példány még tartalmazott, de az idők során ez részben vagy teljesen elmaradt. A megfelelő túlzásokkal, de jól jellemzi ezt a helyzetet Nagy László, a Fővárosi Közigazgatási Bizottság ülésén 1938. január 22-én elhangzott felszólalásában, amelyben kormányrendeletet sürgetett a Hymnusz éneklésének szabályozása ügyében. A tarthatatlan helyzet megoldásán, Dohnányi Ernő részvételével ekkor már szakemberek dolgoztak egy ideje, és végül Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter 1939. június 2-án (15.151/939. III. szám alatt) kiadta az erre vonatkozó rendelkezést: maradt az elő-és utójáték; törölték az utolsó sorok ismétlését, és egy apró prozódiai változást vezettek be.

Az ekkor érvénybe lépett vegyeskari és zenekari változatot a köztudat mindmáig Dohnányi Ernőhöz, a Filharmóniai társaság elnökéhez, a Zeneakadémia főigazgatójához köti. Valóban Dohnányi volt megbízva a feladattal, de az ekkor hivatalosított változat, amely sok tekintetben eltér az eredetitől, már jóval korábban kialakult. Így játszották évtizedek óta a Magyar Királyi Operaházban, maga Dohnányi is sokszor vezényelhette ezt a változatot. Az áthangszerelés és számos további beavatkozás tehát a Hymnusz 19. századi előadói gyakorlatát tükrözi, Dohnányi ezen (ahogyan ezt egy feljegyzésében megemlíti) csak kicsit igazított. Valóban ő hozta be a cintányért és kisdobot a zenekarba és hagyta el a tam-tamot vagy mély harangot, amit Erkel maga jegyzett be a pályázati partitúrába. A tubával és contrafagottal azonban már korábban kiegészült a hangszerelés és a verbunkosos zenekari felfutásokat is korábban húzták. A Hymnusz hangsúlyos indítása, a choriambusok eltűnése sem Dohnányihoz köthető.

Az 1939-ben rendeletileg elfogadott hangszerelés nem sokáig volt érvényben, 1945 után újabb feldolgozások készültek, a „Dohnányi”-féle változat azonban nem merült feledésbe. Legújabban a zenei szakmai szervezetek 2013. március 14-én kiadott állásfoglalása is a pályázati példányban található eredeti forma és („az utóbbi évtizedekben kialakult szokásjogra tekintettel”) a Hymnusz „Dohnányi Ernő újrahangszerelésében” kialakított verziója mellett foglalt állást.

Kölcsey és Erkel Hymnusza azon kevés állami himnuszok egyik volt, amely 1945 után is érvényben maradt, de törvényes státusa csak 1989. október 23-án rendeződött. Az ekkor hatályba lépett törvény (XXXI. törvény 36. §-a, és az Alkotmány nemzeti jelképekről szóló záró rendelkezése 75. §-a) első alkalommal mondta ki, hogy a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével. Ezt erősítette meg a 2012. január elsején életbe lépett új alaptörvény, melynek preambuluma a Hymnus első sorával kezdődik.

Szerző: Vizinger Zsolt

Vizinger Zsolt 2020-ban szerezte meg MA diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zenetudományi szakán, ahol jelenleg PhD tanulmányait folytatja. 2018 decembere óta a Zenetudományi Intézet Magyar Zenetörténeti Osztályának tudományos szakalkalmazottja, 2021 januárja óta pedig tudományos segédmunkatársa. Az Osztályon folyó 18─19. századi alapkutatások (digitalizálás, adatfeldolgozás, sajtókutatás) mellett részt vesz a Nemzeti Színház színlapjainak és a kapcsolódó anyagoknak a feldolgozásában, illetve az adatbázis és a honlap létrehozásában. Kutatói érdeklődési körébe a 18–19. századi hangszeres zene tartozik. Készülő disszertációjának munkacíme: Kamarazenélés a polgárosodó Pest-Budán (1865–1896). Repertoár, zenei gyakorlat és intézményrendszer.